Idén az olaszok is készítettek egy lakásbelsőben játszódó, viszont igen ötletes kamaradarabot, ami ugyan nincs olyan jó, mint az Ernelláék Farkaséknál Hajdu Szabolcstól vagy az Ez csak a világ vége Xavier Dolantől, de kevés hiányzott.
Hét barát összejön vacsorázni, ezúttal az egyik pár lakásában. Három nő és négy férfi, három pár, ami négy lett volna, de Peppe (Giuseppe Battiston) új barátnője lebetegedett, így aztán csúszik a társasággal való megismerkedése. A három pár a kapcsolat különböző fázisában tart: A házigazdák, Rocco (Marco Giallini) és Eva (Kasia Smutniak) lánya már tinédzser, Lele (Valerio Mastandrea) és Carlotta (Anna Foglietta) kisgyerekesek, Cosimo (Edoardo Leo) és Bianca (Alba Rohrwacher) még csak beszélgetnek a gyerekvállalásról, Peppének pedig mintha nem lenne erőssége a komoly párkapcsolat. Sokadjára jönnek össze, így aztán úgy gondolják, nincs titkuk egymás előtt, azonban egyikük kitalál egy játékot, mely szerint az este folyamán minden hívást felvesznek kihangosítva, felolvassák az összes üzenetet és együtt megnéznek minden képet, ami a telefonokra érkezik.
A film tézise már a címéből kitalálható: e szerint okostelefonjaink „életünk fekete dobozává” váltak, ismerik titkainkat, és ezzel sebezhetővé tesznek minket. Nincs többé titkos életünk, telefonjainkkal kvázi lehallgatjuk magunkat, hisz ha nem vesszük fel vagy nem áruljuk el, hogy éppen hol vagyunk, már az is gyanús. A film sokat elárul korunk valóságáról és a zeitgeistről, de fő erőssége nem a tézisében rejlik, inkább fordulatos drámaként erős. A legtalálóbb ötlet például az, hogy Peppének és Lelének ugyanolyan telefonja van, amit utóbbi szeretne kihasználni arra, hogy megússza a szokásos esti pucér fotót a szeretőjétől. A gond csak az, hogy Peppe is kap üzeneteket saját párjától.
Nem kérdés, hogy miért hozott kritikai elismerést és csinos összeget ez a film odahaza Olaszországban. Egységes térben és időben játszódik, javarészt egy lakásbelsőben vették fel szinte real time-ban, azaz nem kerülhetett sokkal többe, mint az Ernelláék Farkaséknál, azzal ellentétben viszont nem karakterekre, hanem egy ötletes szituációra és néhány ironikus fordulatra épül. Ez egy high concept kamaradráma: eredeti és figyelemfelkeltő alapötletét a trailer is érthetően summázza.
A financiális siker tökéletesen érthető, a kritikai talán már vitatható. Cselekményes, fordulatos, dialógusokra építő, minimalista kamaradarabról van szó, ebből a szempontból nem csoda, hogy szerették az ítészek, viszont kiforrott és emlékezetes filmnek már bajosan nevezhető. Bombasztikus alapötletre épül, ami viszont valójában nem túl életszerű. A karaktereknek szinte mind van valami súlyos titkolnivalójuk, de azért csak belemennek egy játékba, ami garantáltan lebuktatja őket. És persze pont befut az egyetlen hívás, üzenet vagy fotó, ami megdönthetetlen bizonyítékként szól ellenük.
Kisebbfajta logikai bukfencek is vannak a filmben, amit az alkotók is érezhettek, mivel gyakorta állnak le defenzíven magyarázkodni – sajnos általában még azt is utólag, de ha ennél többet mondanék, azzal már a poént lőném le (mert a zárás bizony trükkös). Az egyik karakter megemlít egy elméletet, mely szerint a sorozatgyilkosok mindent megtesznek a lebukásukért, és ezek a szereplők is így viselkednek, de így sem hihető, hogy ezek az emberek – akikkel a nézőnek amúgy azonosulnia kellene – ennyire romlottak a csillogó felszín alatt.
Igaz, hogy nem csak hétköznap délutánig kapunk hívásokat és e-maileket munka- és különféle szolgáltatások ügyében, de hogy pont ezen az estén menjen be mindenki túlórázni, kivéve persze főhőseinket, azt nehéz bevenni. Azt sem könnyű lenyelni, hogy a szereplők nem ismerik meg saját pasijuk/nőjük hangját a telefonban. Ebben a filmben túl sok az olyan véletlen, ami kapóra jön az alkotók számára. Ez a történet sokkal jobban működne színházban, ahol megszokott a teatralitás és a drámai sűrítés, míg a valóságot hűen és közvetlenül ábrázoló mozitól több realizmust várunk, nehezebben függesztjük fel önként kételkedésünket.
Noha drámaként is túl van spilázva kissé, a film elsősorban ebben a műfajban erős, vígjátékként talán csak a két telefon kicserélése generál igazán ütős komikus szituációt. Egy jó vígjátékban a karakterek nem tudják magukról, hogy viccesek, inkább különcködésük, jellemhibáik generálnak komikumot, ezzel szemben a Teljesen idegenek hőseinek gyarlóságai valójában korántsem viccesek. Hétköznapi karakterek, kivéve, hogy a humoruk irreálisan jó – mintha mind standuposok lennének. Poénkodnak, ezzel megnevettetik ugyan a közönséget, de a konkrét viccmesélésnél csak az altesti komédia van lejjebb.
A forgatókönyvnek tehát látványos erősségei mellett hibái is akadnak, ezt leszámítva viszont profi produkcióról van szó. Egyedül talán csak a filmzene tolakodó néhol, pedig score-ra szükség sem lett volna egy ilyen kamaradarab esetében. A rendezés, a vágás és az operatőri munka nem feltűnősködő, alá van rendelve a történetmesélésnek, azonban az alkotók képesek másfél óráig izgalmasan tálalni egy olyan cselekményt, amiben semmi más nem történik, mint hogy hét ember vacsora után beszélget.
A színészeken és a direktor színészvezetésén is sok múlott, de a castingot és az alakításokat nem érheti panasz. A férfiak közül az olasz film egyik új sztárja, az amúgy ötven fölötti Marco Giallini dominál a leginkább alulírt szerepben is, a nőknél pedig Alba Rohrwacher a legmarkánsabb, bár őt a szerep is segítette, mivel egy kiábránduló naivát játszik. Összességében a Teljesen idegenek legfeljebb egyszeri megnézésre alkalmas, felejthető mozi, ami viszont jó példakép lehet azoknak, akik Közép- vagy Kelet-Európában próbálnak filmet készíteni kis pénzből, kis piacra.
