Bevezetés helyett elmondom, hogy amikor a kilencvenes évek derekán Indiában jártam (pontosabban a Csandígarh, Bombay Mumbai Kalkutta Kolkata, Új-Delhi, Agra ötszögben), erősen elcsodálkoztam azon, mennyi férfi járkál kézen fogva az utcán, úgy értem, párban. Meg is kérdeztem egy helyi erőt, mi az oka ennek. Mosolygott, utolérhetetlen bájjal ingatta a fejét és azt mondta: barátok. Snitt.

2014-ben (nem magamtól, a Filmtett kért fel) megnéztem egy indiai horrorfilmet a TIFF-en. (És azóta még vagy négyszer, otthon… ja, a soundtracket vágom kívülről.) S. S. Rajamouli 145 perces alkotása, A légy szó szerint lenyűgözött. Akkor azt írtam, hogy nem váltam az indiai filmek rajongójává, de megtanultam alázattal kalapot emelni egy másféle filmnyelv előtt. Azóta igyekszem követni az indiai filmművészet termékeit, ami nyilván lehetetlen küldetés, hiszen a különböző források annyiban megegyeznek, hogy évente 1500–2000 film kerül piacra, vagy 20 nyelven. Innen, Európából (mindenféle felsőbbrendűségünk biztos tudatlanságában) sommásan elintézzük az ügyet: Bollywood. Holott többféle -wood van arrafelé, a már említett S. S. Rajamouli úr például elsősorban Tollywood (vagyis a telugu filmgyártás) oszlopa. Ha az ember szétnéz a neten, első ránézésre kiderül, hogy általában legeket készít. A legdrágább, a legnagyobb bevételű, a legsikeresebb… az egyszerűség kedvéért maradjunk abban, hogy indiai filmeket általában ő jegyzi. Legújabb filmjére, az RRR című, 187 (!) perces szuperhős-akciódrámára is igaz ez. Persze, ennek elsősorban a telugu filmipar örvend. A magam részéről annak örvendek, hogy remek filmet láttam (úgy pergett le az a három óra, hogy észre se vettem), sőt, már most tudom, hogy hamarosan újra fogom nézni. Na de miért is?

Mindenek előtt azért, mert Rajamouli , ha tetszik, lazán kezeli mindazt, amit a „klasszikusnak” számító indiai film kötelező kelléktárának szokás nevezni. Pontosabban: lazán rövidre vágja a kötelező romantikus szálat. Félreértés ne essék: van a filmben szerelem, csak, mondjuk így, minimalista módon kerül a vászonra. Aztán: van a filmben zene is, meg remek betétdalok is (amikor a szöges ostorral ütött-vert főhős dalra fakad, az… hát azt látni kell), de ezekből sincs annyi, hogy egy átlag (nem helybeli) nézőnek forogjon tőle a szeme. Jó, de ha mindebből kevés van, mivel tölti ki a rendező a három órás játékidőt? Kérem tisztelettel: emberfeletti hősök emberfeletti történetfolyamának emberfeletti feszességgel előadott történetével.

És akkor itt álljunk meg egy pillanatra: a két rabiátus indiai szuper-Rambo figurája nem légből kapott. Alluri Sitarama Raju (1897–1924) és Komaram Bheem (1900–1940) létező és Indiában nagy tiszteletnek örvendő (értsd, több életnagyságú szoborral is rendelkező) történelmi alakok voltak. Mindketten ellenállók: Raju a brit elnyomás ellen emelte fel szavát, majd fegyverét is, Breem pedig a haidarábádi nizámok zsarnoki uralma ellen lázadt fel. Mindkettőjüket elfogták és rövid úton kivégezték a britek, illetve a helyi (nem brit) rendőrség. Rajamouli pedig azzal a kérdéssel állt elő, hogy vajon mi történt volna, ha ez a két hős találkozik és barátságot köt a közös cél érdekében. Nos, ami lett, az egy három órán keresztül, szinte percenként robbanó bombasorozat.

A történetet nem fogom elmesélni. Inkább arra szorítkozom, hogy néhány részletből kiindulva felvázoljam a film hatóerejének működési mechanizmusát (és egy gyenge pontját). Megszokhattuk az amerikai (szuper)hősfilmekből, hogy ezek a – nyilván újabban egyre inkább betartva a kvótákat – nők, férfiak és egyéb lények egyre inkább übermenschként tesznek-vesznek a vásznon. A CGI-technológia hűen szolgálja őket, ám kevés kivételtől eltekintve (ilyen például Zack Snyder 300 című filmje) úgy, hogy a cselekmény a lehető legvalóságosabbnak tűnjön (a film saját világában, természetesen). Az RRR esetében az az üdítő érzése lehet a nézőnek, hogy a vizuális effektusok a valóságtól való elrugaszkodás eszközei. (Ne feledjük, hogy elvileg két hús-vér ember a főhős-pár, még akkor is ha Rajut Ráma istenről is, Bheemet pedig Hanumán istenről is mintázták.) Ráadásul Rajamoulinak sikerül olyan ritmusban adagolnia az egyre elrugaszkodottabb elemeket, hogy a néző észre se veszi, hogy már rég átcsúszott a film által felkínált és a hétköznapitól folyamatosan elemelkedő másvalóságba. És amikor az egyik klimaktikus jelenetben (csak szólok, sok ilyen van) egy teherautó rakteréből leugrik egyetlen férfi (no meg egy csomó vérszomjas vadállat), és szinte szó szerint szétverik a brit kormányzósági palotát, nem nevetünk, nem is legyintünk. Ott vagyunk a kerítésnél és tövig rágjuk a körmünk izgalmunkban.

Érdekes volt megfigyelni az indiai és a nem indiai színészek alakításai közti (sajnos) toronymagas különbséget. Hogy a helybeliek értik ezt a világot, talán természetes. Viszont a briteket alakító színészek (különösen Olivia Morris, Alison Doody és Ray Stevenson) gyakran szabályosan kínlódnak szerepeikben, de hiába. Nem jöttem rá, mi a hiteltelenségük oka, hiszen például Stevenson remek alakítást nyújtott a John Milius és társai kreálta Róma című sorozatban (bár az hellyel-közzel Európa). Talán az megszokottól gyökeresen eltérő játékstílust igyekeztek felvenni, és a sikertelenség látszik a vásznon. Szerencsére nem kapnak sok játékidőt.

A két főhős (N.T. Rama Rao Jr. és Ram Charan Teja parádésan hozzák Bheem és Rama figuráját) a történet elején külön táborokban mozog, aztán nem tudván, hogy ellenségek, jóbarátokká válnak, majd kiderül, hogy ellenfelek és kegyetlenül megküzdenek egymással, hogy a végső szintézisben eggyé forrjanak a baráti erők. Ilyen értelemben az RRR a férfibarátság apológiája. A (jellemző módon) nyugati kritikák, értelmezések többsége azonnal lecsapott a kínálkozó narratívára, miszerint a történet egy kódolt melegsztori. Ezt még maguk a készítők is elegánsan, de határozottan kikérték maguknak. És itt hívnám fel a figyelmet jelen szöveg bevezetőjére: nyilván kedvünk szerint értelmezhetünk bármely műalkotást, viszont adott esetben hasznunkra válik, ha ismerjük a tárgyalt mű kulturális és egyéb környezetét. Mert akkor esetleg nem mondunk marhaságokat.

A film egyik monumentális jelenetében (amúgy rémesen egyszerű dologról van szó, szuperhőseink kimentenek egy gyereket a folyóból) a két barát a levegőben ingva-szállva (jó, a realizmus kedvéért van valahol egy kötél is) szorítanak kezet, közben egy telugu zászlóval passzolgatnak. A (szintén többnyire) nyugati kritikusok borzongva emlegetik az ilyen epizódok kapcsán a nacionalizmus szót. Igen, ez a film (és sok más indiai) nacionalista. Jó tudni ilyenkor, hogy Telangana állam (ahol a teluguk jó része él) csak 2014 óta önálló, és létrejöttét jó nagy zavargások előzték meg, illetve kísérték. Ismét csak azt tudom mondani: nem érdemes „nyugati” narratívákkal illetni a filmet, mert könnyen bakra céloz az ember.

Summa summarum: S. S. Rajamouli új szuperhős-eposza minden igényt kielégít, ha ismeri az ember a történelmi-társadalmi-kulturális hátteret, ha nem. És miután kijön a moziból (vagy feláll a képernyő elől), garantáltan dúdolni fogja a film valamelyik betétdalát. Miközben elmereng a barátság erejéről. És arról, hogy a (közelebbi-távolabbi) keleti film lehet az egyik lehetséges alternatíva a rutinba beleszürkülő monumentális nyugati mainstream-cinemára.