Mindegyik kiadás

Amikor van TIFF, még az idő is szebb. Vagy, ha nem is szebb az idő, de TIFF-kor még megázni is jobb. A legjobb élményem kiadástól független. A legjobb az az érzés, amikor egy gyűrött és összefirkált programfüzettel a hátizsákomban – aminek minden évben már az első nap kiszakad a középső oldala – átbiciklizek, átszáguldok a macskaköves főtéren. Kellemes idő van és sietek. Rettegek, hogy elkések, mert utálom lekésni a filmek elejét. Mindig úgy érkezem meg, hogy a homlokomon izzadság gyöngyözik, a fesztivál szpotja alatt végig papírzsebkendőkkel törölgetem magam. Jobb napokon van időm leülni a főtéri lounge-ban. Napos időben mindig meleg az a műanyag „doboz” – szerintem csúnya is, de akkor is jól esik meginni ott egy gyors kávét vagy sört. És vannak azok a TIFF-es napok, amikor esik. Amikor egész nap azon aggódik az ember, hogy mi lesz a szabadtéri vetítéssel, amit kinézett estére. Egyszer biciklivel indultam a monostori moziba, egy esti filmre. Már félúton zuhogott. Elkéstem. A szpot végére vergődtem be a terembe, ahol 10-15 ember ült összesen. Örültem, hogy senki nem ül mellettem, mert egy ideig hangosan vacogtam. Valami napos, dél-amerikai filmet néztem, ami lassan felmelegített. Nem fáztam meg, hisz TIFF idején nincs idő ilyesmire. (tgi)

2005

Howl's Moving Castle / A vándorló palota

Felnőtt létem legintenzívebb animációsfilm-élménye a TIFF-hez köt. Láttam korábban a Chichiro szellemországban-t, úgyhogy sejtettem, hogy ha Miyazakit vetítenek, arra érdemes lesz beülni. Nagy meglepetésemre a mozi zsúfolásig tömve volt, a csilláron is lógtak. Lekuporodtam egy lépcsőre, és vártam. Nemsokára be is következett a csoda: a vásznon egyre csak nyílt és csukódott az a csodaajtó, zörögve-nyikorogva lépegetett a rozsdás varázspalota, át- meg átalakultak a szereplők, felparázslott a mágia, s a párszáz felnőtt együtt élt és lélegzett a rajzfilmmel. Nem tűnt fel, hogy a lépcsőn minden porcikám elgémberedik, csak sodródtam szabadon a mindent felülíró mese, képzelet és hihetetlen kreativitás szárnyán. (bk)

2008

Catherine Deneuve

Kolozsvár egyik luxusszállodájában épphogy elértem a záródó ajtajú liftet, szokás szerint némi késésben voltam, egy sajtótájékoztatóra menet: Catherine Deneuve, a TIFF az évi díszmeghívott-életműdíjasa találkozott az akkreditált újságírókkal. A liftben rajtam kívül egyvalaki állt, egy pincér, kezében tálcával, amelyen egyetlen kávé gőzölgött. Kinek lesz a kávé, tán csak nem a művésznőnek, kérdeztem tőle. De igen, felelte mosolyogva. Így érkeztünk meg a hotel konferenciatermébe, talán utolsóként, én, a pincérfiú és a művésznő kávéja. Deneuve az asztal mögött ült, szemben az újságírókkal, és miután letették elé a kávét, lazán rágyújtott – holott a helyszínen már akkor is tilos volt a dohányzás. A személyes kisugárzása, az elegancia, ahogyan tartotta a cigarettát, beszélt, mozgott, válaszolt a kevésbé ihletett kérdésekre is, tartása, intelligenciája és franciás nonsalansza sokunkra nagy hatást gyakorolt – és megerősített abban, hogy az európai film egyik utolsó igazi nagyasszonyával volt szerencsénk találkozni. (pazs)

2011

Sound of Noise / Zajháborítók

A TIFF-élményhez hozzátartozik a műsorfüzetből egy mondat alapján kiválasztott, telitalálatnak bizonyuló film is, ilyen volt nekem 2011-ben a Sound of Noise, egy dizájner (Johannes Stjärne Nilsson) és egy zenész (Ola Simonsson) játékfilmje, amely dramaturgiáját és karakterépítését tekintve valószínűleg nem a legemlékezetesebb a fesztivál eddigi 18 évéből, mégis megmaradt a zseniális alapötlet miatt: maszkos zenészek használják illegálisan hangszernek a várost, átértelmezve a tárgyak, intézmények, terek funkcióját, kifigurázva a sablonos, sznob, terroristáktól rettegő nyugati társadalmat. A szabadtéri vászonról dübörgő város-koncertet ráadásul Kolozsvár főterének épületei visszhangozták. (zse)

2012

Méliès-vetítés, Bonchida

A fesztivál számomra mindig is elsősorban a filmekről szólt, a mozik közti – állandó időszűkében lévő – rohangálásról, a kiegészítő rendezvényeket, különleges eseményeket, a városon kívül rendezett programokat többnyire kihagytam – többnyire, de nem mindig. A francia és európai mozi első nagy mágusának kedvéért például kimentem Bonchidára, gondolván, hogy Méliès-némafilmeket nagyvásznon, élőzenei kísérettel (mellesleg a rendező ükunokájának jelenlétében) nézni nem lesz alkalmam túl gyakran az életben. A Bánffy-kastély kertjénél alkalmasabb helyszínt elképzelni is alig lehet a mester varázslatos világához: a leereszkedő estében, a holdfény alatt, a fűbe heveredve (mert a korlátozott számú ülőhelyek elég hamar elfogytak), hallgatva az esti természet neszeit, és így élvezni olyan remekeket, mint – hogy csak egyet emeljünk ki – az Utazás a Holdba: kicsit olyan volt, mintha mindannyian beléptünk volna a mesés Méliès-univerzumba egy este erejéig. (pazs)

2012

2001: Űrodüsszeia

Nem volt kérdés, hogy elsőéves egyetemistaként és TIFF-szűzként óriási élmény lesz megtekinteni Kubrick enigmatikus megaklasszikusát – ahogy Tudor Giurgiu mindig elmondja – „Románia legnagyobb mozivásznán”, a Mátyás-téren, a szabad ég alatt. Kilencedik-tizedik osztályosként nagyon menő volt mifelénk (is) Kubrickot nézni, annak ellenére, hogy nem sok lila gőzünk volt arról, hogy mit is akar úgy igazán tőlünk a Mechanikus narancs vagy a Dr. Strangelove, nemhogy a 2001: Űrodüsszeia. Néztük a 15 inches laptopon, néha kicsit untuk, de szégyelltük bevallani egymásnak, mert mi sznob, alter gyerekek akartunk lenni még magunk között is, de éreztük, hogy hatással van ránk, hosszasan zsebfilozofálgattunk róla a bentlakás egyik zugában két olcsó sör mellett. Sejtettem, hogy nagyvásznon, kicsit érettebb fejjel számos új dimenzióját fedezem majd fel a „világ legjobb sci-fi. Már az Imigyen szóla Zarathustra felcsendülésével kezdetét vette a libabőrös élmény, viszont arra nem számítottam, hogy több száz emberrel magam körül úgy fogom végignézni, hogy közben az óriásvászon, a Mátyás-szobor és a nézőtér feletti ég két oldalán viharfelhők kavarognak, morajlanak. Mindenki tartott attól, hogy ránk fog szakadni az ég, és szabotálja ezt az életben egyszer felkínálkozó, egyedi tapasztalatot, de végül egyetlen szem eső sem hullott, annak ellenére, hogy szüntelenül dörgött és villámlott odafent. Tökéletes „metaatmoszféra” volt a filmhez! (nesz)

A legmeghatározóbb TIFF-es élményem kérdésen kívül a 2012-es fesztivál egyik szabadtéri vetítése volt. Korábban is láttam már Kubrick Űrodüsszeiáját, de ezelőtt sosem volt alkalmam moziban nézni az 1968-as remekművet, és hát most sem épp moziteremben ülve láthattam a széles vásznon, hanem a főtéren szervezett szabadtéri vetítésen. A szabad ég alatt rendezett eseményeknek mindig van egy plusz rizikófaktora: az időjárás, de az talán viszonylag ritkán történik meg, hogy a „rossz idő” hozzátegye a magáét egy film vetítéséhez, márpedig akkor éppen ez történt. Nagyjából a háromórás film felnél elkezdtek gyülekezni a (komolyan mondom) legszebb viharfelhők, amiket életemben láttam, a nézők egy jó része pedig úgy döntött, nem várja meg az égi háborút, inkább bemenekültek a környező tetők alá. Így végül alig harminc-negyvenen ültük végig Kubrick klasszikusát, pedig a viharos (és végül nem esős) háttér a monumentális filmmel és zenével kiegészülve egészen egyedi élményt nyújtott, főleg amikor a viharfelhőket elkezdte villámlás meg-megvilágítani, és a főtéri mozivásznon zajló film grandiozitása mintha az égi eseményeket is csak még hatalmasabbá tette volna. (szrá)

2013

Menzel kis faluja

Az európaiak közül mindig is a csehek álltak a legközelebb a szívemhez, az újhullám filmjei olyanok, mintha az én kis falumban játszódnának – pláne Jiří Menzel 1985-ös Az én kis falum-ja (Vesničko má středisková). Így hát nem is volt kérdéses, hogy sokadszorra is megnézem a rendező jelenlétében, celluloidról (!!), főleg ha már méltóztatott eljönni Kolozsvárra átvenni az életműdíjat. Persze Menzel csak a film legvégén robogott be, egyébként hihetetlenül fiatalos lendülettel, Tudor Giurgiu fesztiválgóré jobboldalán, majd a profik nyugalmával, a kevés néző által magát cseppet sem zavartatva, de nem is leereszkedően válaszolva a szokásosan hülye kérdésekre. Aztán amikor elindult a tömeg – és vele Menzel – kifelé, gyorsan kiszaladtam, hogy tudjam a Republica (ma már Florin Piersic) mozi bejáratánál fogadni a mestert, és hogy kezet foghassak fele. Ami meg is történt (próbáltam nem megmosni, de jött ez a nyamvadt koronavírus, és mindenki kézmosásra buzdított). Nem szoktunk Facebookot belinkelni, de most talán elnézik nekem. Ja, és ha ez nem lett volna elég, egy évre rá tiszteltetét tette Kolozsváron Zanussi is, és vele is sikerült kezet rázni. Bővebben itt, már megint egy Facebook-linken. Ó tempora, ó móres, mikor lehet kezet rázni megint? (jbn)

2014

Eega / Légy

Sose tudtam igazán megszokni az indiai filmet, úgy angróban. Talán azért, mert ilyen keresztény, fehér, birodalmi gőggel átitatott alakká cseperedtem, talán nem. Persze láttam pár opuszt a mioritikus aranykorban (Radzs Kapur rulez, mondom most), amikor olyan kevés filmet adtak, hogy a szó szoros értelmében mindenre jutott idő. De képtelen voltam lelkesedni a nótákkal iszonyatosan telefűszerezett sztorikért.

Snitt. TIFF, 2014. Akkoriban még félőrültként rohangáltam Kolozsvár mozitermei között, hogy minél többet lássak, mert a bennfentes szójárás szerint csak így lehet igazán tiffer az ember. És szembejött a műsorfüzetben ez a Légy (Eega) című dolgozat. Bizonyos S. S. Ramajouli készítette. Jó, indiai, lapoz… hoppá! Az volt odaírva, hogy horrorfilm. Tudtam, hogy a szinopszisokon gyakran a budiig se lehet elmenni: szintén valamelyik TIFF-en történt velem először életemben (és máig utoljára), hogy elaludtam egy film közben. Mexikói horror, zombi, átváltozás, így a szinopszis. Na de indiai! És horror!! És 145 perc!!! Oké, hát ezt nem lehet kihagyni.

Ott ültem a dugig telt Művész moziban, amiben nem volt semmi különös. A sok marha, valószínűleg mind hasonlókat gondolt. Aztán elkezdődött. És nem emlékszem a 145 percre. Csak arra, hogy harsogva nevettünk, nem a filmen, a filmmel, hogy izgultunk a szerelmesekért, hogy rádöbbentem, milyen szép is tud lenni egy légy, főleg, ha bosszúálló, hogy a visszatérő nótamotívumokat a vége felé már dúdoltuk, hogy amikor kijöttem a moziból, ott dübörgött bennem… az indiai film. És azóta nézem őket. Oké, rajongó nem lettem, de megtanultam szépen, alázattal kalapot emelni egy másféle filmnyelv előtt. (szj)

2015

A tolonc

Sok TIFF-es vetítés esetében a film és helyszín gondosan kiválasztott párosának köszönhetően válik egy bekarikázott programpontból maradandó moziélmény. Elég, ha a bonchidai Bánffy kastélyban, a (még átadás előtti) gyalui autópályaszakaszon vagy a Magyarfenesen tartott vetítésekre gondolunk. Egy vetítésnél azonban a hely szelleme annyira „erős” volt, hogy a filmre való összpontosítás helyett folyton a pillanat egyediségén és szimbólumokon merengtem. 2015-ben, a Kolozsvári Magyar Operában Kertész Mihály Toloncának restaurált, zenekari kísérettel bemutatott változata szerepelt programon. Annak a Toloncnak a vetítése, amelyet pontosan száz évvel korábban, ugyanabban a térben mutatott be Janovics Jenő egy hasonlóan lelkes teltház előtt, és amely néhány hónappal korábban ugyanannak az intézménynek az udvarán forgott egy kezdetleges filmstúdió díszletei között, egy akkor még alig ismert rendező utasításai szerint. Valószínű, hogy az 1915-ös bemutató közönsége vetítés után sokkal többet vitatkozott azon, hogy Berky Lili vetített vagy színpadi Angyal Liszkája volt meggyőzőbb, és az is valószínű, hogy hazaérve sokkal aktuálisabb problémát jelentett a nézők számára, hogy miből fizetik a rohamosan dráguló disznóhúst és lisztet, vagy honnan szerzik be a hónapok óta hiánycikknek számító szenet. (zb)

2016

Az első magyar nyelvű oldalak a fesztiválújságban

Aki nem tudná: van a TIFF-nek egy tüchtig, fájin fesztiválújságja, olyan régimódi, tabloidméretű, papírra nyomott, rendes sajtószagú termék, ami a fesztivál első tizenvalahány évében kizárólag románul és angolul jelent meg. Gondoltunk egyet a szerkesztőségben, és mivel mindig is jó volt a kapcsolatunk a TIFF-es szervezőkkel, feldobtuk nekik, hogy ha már úgyis van egy szép, gesztusértékű magyar nap a fesztiválon (jellemzően a szerda), akkor azon a napon miért ne legyen pár oldal magyar nyelven az AperiTIFF-ben? Nem azért, hogy pukkadjon meg Funar, és nem is azért, hogy az idesereglő turisták lássák. Hanem csak úgy, önértéken, mert jó. És tényleg jónak bizonyult, belementek, szót tett követett, és 2016 óta van szerdán pár magyar nyelvű oldal a fesztiválújságban. Akkoriban ezzel az örömteli poszttal jubiláltam meg. (jbn)