6 dobos, 4 terrortámadás, 3 klipszekvencia és 1 geg a Zajháborítók mérlege, amely nyugodtan pályázhat „az év legeredetibb abszurditása” címre. A skandináv nagyvárost zajszimfóniákkal terrorizáló zenészek regéje a politikai szatíra, a rendőr-vígjáték és a fantáziamese között egyensúlyoz, ám sokszínűsége ellenére is fő hübrisze, hogy inkább a zenei, mint a filmes kreativitás non plusz ultrája.
A forgatókönyvíró-rendező páros tíz évvel ezelőtt kezdte el a polgárpukkasztó zajháborítást: Music For One Apartment and Six Drummers című kisfilmjükben – amely a Youtube hathatós közreműködésével nyerte el kultstátuszát – hat fiatal hatol be egy üres nyugdíjas-lakásba, hogy kutyakajával, porszívóval, WC-öblítéssel, éjjeli lámpával és egyéb háztartási eszközökkel adjanak avantgárd miniconcertót. A színészi és a rendezői gárda nem változott az elmúlt évtizedben, csupán a kisfilmet kibővítő koncepció lett nagyszabású. A nagyjátékfilmhez ugyanis az új évezred politikai és kulturális légkörét definiáló terrorizmus, ill. paranoia szolgáltatatta a plusz ihletet. A svéd zeneakadémiáról elbocsájtott, megkésett zenész-pionír, Sanna szervez maga köré hat fős „terrorista” brigádot, akik kíméletlenül lépnek fel a kapitalizmus többé-kevésbé ikonikus helyszínein. Kórházban, bankban, köztéren, villamosvezetékeken, embereken egyaránt dobolnak, manifesztumaik pedig a „Senki ne mozduljon! Ez egy fellépés!”-től az elmés „Fuck The Music! Kill! Kill!”-ig terjednek.
A film főhőse mégis Amadeus Warnebring, a zongorista anyával és egy világhírű karmester öccssel bíró zenészcsalád botfülű sarja. A film az Őszi szonátát idéző családfából azonban nem az érzelmi elhidegülés drámáját (bár a kirekesztő magaskultúra légköre leitmotívum a sztoriban), hanem rendőr-komédiába csomagolt abszurd humort facsar ki. A csendmániás Amadeus ugyanis nyomozó, aki rögtön kiszúrja, hogy az aktivista dobosok elhagyott furgonjában nem bomba, hanem az az átkozott metronóm ketyeg. Ráadásul arra is hamar rájön, hogy a „terroristák” céljai és az ő lelki békéje talán nem is állnak olyan távol egymástól. Nem elég, hogy pár szemezés hatására beleszeret a szőke (mi más?) Sannába, de egy muzikális csoda folytán számára megszűnnek azon tárgyak (és emberek) hangjai, amiken/akiken a „terroristák” játszottak, így nyomozónkat egyre terebélyesedő csend és nyugalom öleli körül.
A két Anders(s)on (a Roy és a Wes) világképét és filmstíljét idéző Zajháborítók felszíni csomagolása szerint politikai szatíra. Méghozzá a paranoiában fürdő nyugati világé, ahol a rendfenntartó erők egy „ártatlan” zenei támadásra is terrorizmusveszélyt kiáltanak, és ahol a polgári jogok semmibevételével tartóztatják le a város összes potenciális „zenészaktivistáját”. A kulturális-politikai panoráma azonban ugyanúgy csak háttere a film „refrénjét” képező, klipszerű zenei performanszoknak, mint a köré kerekített szubzsáner. Ez az (anti-)zenés vígjáték pont filmnek amatőr, az érthetetlen szerelmi szál, a kiszámíthatóra vágott üldözési jelenetek, a suspense-t nélkülöző nyomozás képsorai, vagy a „klipek” közé betoldott, faviccnek is száraz gegek ugyanolyan konvencionálisak, sablonkövetők, mint ami ellen a film dobosai – és „dalbetétei” – a zene szintjén lázadnak.
Az még hagyján, hogy a Zajháborítók szerint a romantikus zsenikoncepciót máig életben tartó, autoriterelvű zeneakadémia konzervatív és formalista. De kiszámítható és izgalommentes a mai elektronikus zene és a nyugdíjasoknak szánt giccsmuzsika egyaránt, hogy a pop(uláris) válfajról már ne is beszéljünk (a magaslabdának kínálkozó rockzenét valamiért kihagyták a leltározásból az alkotók). Sőt, utóbbi egyenesen zajszennyezés, ahogy feltartóztathatatlanul ömlik a parkokban, a bevásárlóközpontokban vagy éppen a McDonalds wc-jében. Ez a körkép vastagítja meg azt a kicsit naiv, de nagyon szerethető, „vissza a dolgokhoz” (zene)filozófiát, ami a Magnus Börjeson által komponált, diegetikusan rögzített hangsorokban köszön vissza. A négy hangmű ugyanis korántsem zajmassza, hanem formabontó (még ha nem is újító) zene, amiket nem bejáratott szerkezetek, hanem a ritmus és a környezet biztosította lehetőségek alakítanak, tagolnak.
A film radikálisan elrajzolt muzsikusainak radikális véleménye szerint a magas- és tömegkultúra nincs összhangban a kortárs világgal, zárt környezetével vagy kontrollálhatatlan áradatával mindkettő deformál. Sannáék viszont kreatív pillantást vetnek környezetükre, újraértékelik a használati tárgyakat, majd zene és zaj határvonalán billegve simulnak bele a nagyváros zenei tájába a meseszerű finálé során. Nem véletlen, hogy a filmcímet egy futurista kiáltványból eredeztették: az elképzelés, a cselekmény, ill. a film maximája – ne a zene öltse magára a terror formáját, hanem a terrorizmus a zenéét – egyaránt utopikus, amit az epilóg keserédesen alá is húz. Viszont ha a hangjegyekbe csomagolt mondandó akár csak egy embernek kitágítja a zenei horizontját és felvillantja előtte az önkifejezés lehetőségét, már megérte – és akkor a konvencionális narratív elemek becsempészése is megbocsájtható. A Zajháborítók zenéje úgy is üt – az alapötlet pedig felér egy K.O.-val –, hogy a műfaji szekció ezúttal csak légbokszolt.
