Az Iszlám Állam kegyetlenkedéseiről szóló Moszul ostroma egyszerre tartogat székhez szögezően izgalmas és pattanásig feszült akciót, lesújtó momentumokat, valamint megindító emberi drámát. Az eddig forgatókönyvíróként tevékenykedő Matthew Michael Carnahan első rendezése ráadásul szakít az amerikai nézőponttal, helyette az iraki lakosság szemszögét részesíti előnyben.
Matthew Michael Carnahan forgatókönyvíró neve valószínűleg nem cseng túlságosan ismerősen az átlag filmkedvelő közönség számára. Pedig aki az elmúlt bő tíz évben gyakorta látogatta a mozitermeket, rendszeresen találkozhatott izgalmasan, igényesen és intelligensen megírt thrillereivel, amelyekben Carnahan kivétel nélkül otthagyta markáns szerzői kéznyomát, és amelyeket mégis inkább nagyobb nevű rendezőikhez kötünk. Peter Berg A királyság (The Kingdom) és Mélytengeri pokol (Deepwater Horizon) című akcióthrillerei, Robert Redford és Kevin Macdonald pattanásig feszült politikai thrillerei, a Gyávák és hősök (Lions for Lambs), illetve A dolgok állása (State of Play), vagy éppen Todd Haynes friss környezetvédelmi thrillere, a Sötét vizeken (Dark Waters) sikerében létfontosságú szerepet játszottak Carnahan kiváló forgatókönyvei, de ugyanitt említhetnénk még a Z világháborút (World War Z), valamint a 21 híd (21 Bridges) című kőkemény zsarufilmet is.
Ezeket az alkotásokat nemcsak Carnahan jellegzetes és filmről filmre visszatérő sztorimotívumai (mint például a bosszúállás, az összetartás vagy a bajtársiasság) kötik össze, hanem az is, hogy az eredetileg nemzetközi kapcsolatokból és politikatudományokból diplomázott forgatókönyvíró szinte kivétel nélkül mindegyik moziban hol kisebb, hol nagyobb arányban kitér az USA és az Iszlám Állam ellenséges viszonyára, valamint a közel-keleti konfliktusokra. A Netflix által gyártott legújabb akcióthrillerében, a direktorok árnyékából előbújva első saját rendezéseként jegyzett Moszul ostromában pedig Carnahan az amerikai nézőpontot, sőt az angol nyelvet is félredobja, hogy autentikus közegben, helyi nyelven beszélő arab és kurd szereplők által nyújtson betekintést egy iraki kommandós alakulat, a Nineveh egyetlen, igencsak emberpróbáló napjába.
A Moszul ostroma magyar forgalmazásban kapott címe kissé talán félrevezetően hathat. Carnahan filmjének cselekménye ugyanis nem 2014-ben játszódik, amikor a második legnagyobb iraki város, Moszul (azaz a bibliai Ninive) az Iszlám Állam kezére került, eközben pedig a lakosságból több ezren vesztették életüket, még többen pedig az otthonaik elhagyására kényszerültek. Hanem már jóval az ostrom után, egy szétbombázott város romjain, ahol a sztori középpontjában álló kommandós különítmény is csak egy mindenki által megsemmisítettnek vélt, a kaotikus állapotok között öntörvényűen működő szellemosztagként működik. Velük kerül kapcsolatba egy véres tűzharc után a főszereplőnk, a rendőrnek frissen felcsapott fiatal, kurd származású Kawa, aki végül alig huszonnégy óra leforgása alatt igazi családra lel vadonatúj harcostársaiban. Legnagyobb hatással a csoport vezetője, a szigorú, de igazságos Jasem őrnagy lesz rá, aki amolyan apafiguraként igyekszik integrálni Kawát a csapatba, amelynek tagjai bizalmatlanok és ellenszenvvel viseltetnek vele szemben egészen addig, amíg Kawa be nem bizonyítja, hogy ő is képes kitartóan és akár az utolsó véréig harcolni a küldetésük végső céljáért. Ráadásul teljesen vakon, hiszen Kawa (és vele együtt a néző is) csak a film legvégén szembesül azzal, hogy miért is küzdötte magát végig erőltetett menetben kábé egy tucatnyi emberrel karöltve egy olyan útvonalon, ahol minden egyes lépéssel a biztos halálhoz való közelebb kerülését kockáztatta.
A Moszul ostroma méltó párdarabja Carnahan első filmjének, a Szaúd-Arábiában játszódó A királyságnak. Ahogy ott az amerikai FBI-osok speciális alakulatát, úgy itt a Nineveh tagjait is elsősorban a szeretteik, társaik elvesztéséért való bosszúállás motiválja, A királysággal szemben azonban a Moszul ostroma sokkal több tétet tartogat a főszereplői számára. Míg az előbbi filmben a hollywoodi sztárok által megformált FBI-egység tagjai kisebb karcolásokkal, szuperhősökhöz hasonlatos sérthetetlenséggel úszták meg a közel-keleti kirándulásukat, addig Carnahan az utóbbiban jóval realistábban kezeli élet és halál harcát, így az iraki zsaruk közül már tényleg bárki és bármikor otthagyhatja a fogát. És még csak nem is olyan túljátszott és nagy adag pátosszal nyakon öntött módon, mint A királyságban az amerikaiakat segítő arab katonatiszt. A Moszulban már nemhogy túldramatizált végszavakat nincs ideje nyögniük a szereplőknek, de gyakorlatilag pislogniuk se, annyira gyorsan és annyira váratlanul kaszabolják őket.
A Moszul ostroma mellőzi ugyan A királyság – nem Carnahanre, inkább a filmet rendezőként jegyző Peter Bergre jellemző – zaklatott, rángatózó kézikameráját, de hangulata így is feszült, a tempó pedig megállíthatatlanul sebes és pörgős, a sztori egyetlen pillanatig sem ül le. A Moszul ostroma még úgy is telitalálat lehet a hatásos, szorongató és székhez szögezően izgalmas akcióthrillerek kedvelőinek, hogy író-rendezőnknek ezúttal a karakterépítésre csak hellyel-közzel maradt energiája. Az osztag tagjainak nagyrésze így igencsak sablonosan van kidolgozva, ennél fogva pedig a legtöbb esetben nem is igen viseli meg a nézőt az elvesztésük. Szerencsére ez azért nem minden szereplő esetében áll, így akad egy-két igazán megrázó haláljelenet is, ahogy az is becsülendő, hogy a sokszor amerikanizált konfliktushelyzetek ellenére Carnahan nem csinál szuperhősöket szereplőiből. A Nineveh tagjai a film elejétől a végéig tökéletesen tisztában vannak a ténnyel, hogy nem menthetnek meg mindenkit, éppen ezért pedig meg sem próbálják ezt, csakis a küldetésre összpontosítanak. Tetteik morálisan is sokszor kikezdhetőek, személyiségük durva, erőszakos és nyers, összetartásuk és bajtársiasságuk azonban mégis megnyerő.
Harcukhoz a hátteret egy Marokkóban felhúzott Moszul-díszlet szolgáltatja, amely egyben a film egyik legjobban sikerült, torokszorítóan élethű eleme. A Moszul ostroma nyitóképein látható szétbombázott épületek, elhagyott otthonok, felforgatott, rommá pusztított üzletek, kiégett autóroncsok és a mindenhol ott kísértő törmelékhegyek egyszerre keltenek már-már elviselhetetlen nyugtalanságot és szorongást, valamint csodálatot is a nézőben. Carnahan első rendezésében mesterien éri el, hogy csodáljuk a hőseit azért, mert nyugati kényelmünkből szinte fel sem tudjuk fogni, hogy egy ennyire reményvesztett helyzetben még miért lehet, miért érdemes küzdeni. Erre pedig a felemelő finálé az igazi válasz, ami ugyan hajszál híján hollywoodi giccsbe torkollik a nagy gesztusoktól, végül mégis megindítóan emberi tud maradni az embertelenségben.
