Hálátlan dolog Oliver Stone Bush-filmjéről kritikát írni. Mert miközben mindenkinek ajánlani szeretném, nem egy igazán jó film. Drámának nem elég megrázó, politikai thrillernek nem elég izgalmas, életrajznak pedig túl kontextus-terhelt. De a 21. század eddig egyik legellentmondásosabb figurájáról szóló filmet mégis mindenkinek látnia kell.
Oliver Stone nem új ebben a műfajban, mindig is izgatta a politika, a háború és az életrajz, legyen az dokumentumfilm, háborús dráma, vagy mint konkrétan ebben az esetben (és nem is először), elnökéletrajz. És lehet, hogy épp ez a rutin veszi el az élét ennek a filmnek. Stone túl magabiztos, túl ügyesnek képzeli magát, túl sok labdát próbál leütni, túl sokfajta célközönséget próbál kielégíteni. Egyedül az időzítés volt „tökéletes”: a film bemutatója nagyjából egybeesett a demokrata Obama győzelmével és a 8 éves Bush-rezsim végével. Persze, ez az „tökéletes” időzítés marketing-szempontból látszik igazán fiaskónak: a demokrata győzelmi mámorban már senkit sem érdekelt a lejárt Bush-lemez.
Fura kijelentés, de egy ilyen ellentmondásos figuráról szóló filmtől, amelyet egy ilyen ellentmondásos figura készített, nem várok semmi olyasmit, ami bár véletlenül is egy lapon lenne emlegethető a korrektség és a kiegyensúlyozottság fogalmaival. Igenis, állásfoglalást várok, frappánsabb és meggyőzőbb világszemléletet. Egy ilyen filmnek robbannia kellene, egy ilyen film bemutatója után az ábrázolt elnök a képéből kikelve kéne szaladgáljon és pereljen. Egy ilyen film után a néző mélységesen meg kellene kérdőjelezze a demokrácia működőképességét és validitását. A vicc az, hogy ezt az elvárást éppen egy „nemfikciós” alkotás teljesítette a legjobban: Michael Moore pofátlanul dokumentumfilmnek aposztrofált propagandafilmje(i) ezerszer erősebbek és ezerszer több mondanivalójuk van, attól függetlenül, hogy egyetértünk-e azokkal és a filmkészítési módszereivel avagy nem. Botrányfilmet vártam a W.-től és botrányosan keveset kaptam.
Persze, Stone ügyesen rekonstruál pár, tévékből és internetről unalomig ismert Bush-szituációt, geget, elszólást, és Josh Brolin is nagyon ügyesen vedlik át a világ első emberévé két óra erejéig, de a mindkét táborhoz szólni akarás miatt a végén a film nem igazán szól senkinek. Pedig vannak benne szép dolgok, de tapsot igazából csak a filmet keretező képek érdemelnek: a kiégett Bush egy üres stadion előtt lép fel, és a nem létező baseball-labdát akarja elkapni. De a mindenféle más filmben és szituációban üdvös pártatlanság, többszemszögűség itt éppenséggel gyávaságot jelent Stone részéről: nem megy el a végsőkig, sőt még feleútig sem. Elmondja, amit el kell mondania, de nem mondja ki, amit ki kellene mondania.
Nem akarom feltétlenül a rendezőt szidni: lehetetlen feladat ugyanis két órában az „igazságot” elmesélni. Mert a fent említett „igazság” nem is létezik: az új évezredben – amelybe, megkérdőjelezhető döntéseivel, többek között éppen Bush lendítette át a világot – már ideálként, ideaként sem, nemhogy megragadható konkrétumként. Előző, a W.-t a filmográfiájában és történetében is megelőző ikertornyos film sem volt túl jól sikerült alkotás, de ott legalább felvállalta, hogy szemszögeket érvényesít és a történetet annak rendeli alá. Itt a tévéből jól ismert buta, verbálisan messze alulteljesítő, vadparaszt (ex-)alkoholista elnököt elítélő snitteket a morális dilemmákon rágódó, apjával való kapcsolata miatt szenvedő, isteni sugallatra politizáló elnökkel szimpatizáló snittek váltogatják, valószínűleg valamiféle rosszul értelmezett „igazság” keresésének a kényszerével. A kétféle elnökkép Brolin amúgy meggyőző, de ilyenkor picit megbicsakló játékában is meglátszik: ekkora diszkrepancia nem lehet a fehér hajú Bush és a feltörekvő fiatal Bush ábrázolásai között, még beszélni is másképpen beszél öregkorában.
A kényes közelmúltról sem egyszerű dolog „történelmi” filmet készíteni, nemhogy a jelenről: arról a korról, ami a forgatás közben még javában zajlik. 10 év múlva még hagyján, de ez a próbálkozás, bármennyire is ambíciózus, balul sikerült: duplavé helyett semmi (és ez a kritikai és közönségfogadtatáson is meglátszott).
Miért szeretném mégis, hogy mindenki megnézze ezt a filmet? Mert bármennyire is erőtlen és mellélő, még mindig ez a legjobb – abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy létezik. Hogy nem tévéből összeollózott klipdarabok sorozata, hanem egy dramaturgia köré felépített, korrektül lefényképezett, színészekkel eljátszatott film. És mint ilyen, kellő távolságot tud ékelni a téma és a néző közé ahhoz, hogy otthon majd tényleg elgondolkozhassunk ennek a felelőtlenül úrhatnám úriembernek és az általa annyira befolyásolt világnak a sorsa fölött.
