A House of Cards immár két évadot ért meg a Netflixen, az online médiacsatorna előfizetői és a sokmillió internetező legnagyobb örömére. Ha egy sorozat a washingtoni Fehér Ház és a Kongresszus kulisszáiba kalauzol, fő rajongója pedig deklaráltan maga az amerikai elnök, annak a politikai műsornak jobb minőségi ellenőr nem is kell.
A közhelyekben úszó filmek értékelésekor talán az a kritikus legnehezebb dolga, hogy legalább ő maga ne vonultassa fel a szakmája leghígabb, legunalmasabb fogásait. Más szóval: egy gyenge filmet fikázni is lehet kihívás. De az olyan filmek esetében, mint Lee Daniels legújabb munkája, a legkisebb energia-befektetés is hiábavaló – beleértve a megtekintést is.
A washingtoni Fehér Ház legfontosabb rendezője, Roland Emmerich, és főleg a film finanszírozói már megint elérkezettnek látták az időt, hogy egy amolyan igazi amerikai elnökös-hazafias-verekedős film is fusson a mozikban. Az elnök végveszélyben azon nagyon ritka mozifilmek egyike, ami tökéletesen ugyanazt adja, amire az ember számít. Ebben az esetben ez azért idegesítő, mert előre tudjuk, hogy egy sémáktól, hülyeségektől hemzsegő történetet fogunk látni, amiben fognak lőni, és az elnök jó fej lesz, a segítője meg egyenesen félisten, a probléma hatalmas, de minden meg fog oldódni, én meg naívan hagytam volna magam kellemesen meglepni. Legközelebb nem fogom.
Hátborzongató érzés az észak-koreai terrortámadást és atomháborút vizionáló Támadás a Fehér Ház ellen című filmről írni ezekben a napokban. Az viszont nem kérdés, mi lesz Antoine Fuqua filmjének sorsa: rossz emlékként sem fog sokáig kísérteni.
Az utóbbi években a történelmi-életrajzi vonatkozású filmek gyakran bizonyulnak Oscar-esélyesnek. Milk, Frost/Nixon, The Hurt Locker, The King's Speech, Moneyball, My Week with Marilyn – az elmúlt négy évben több jelölést és/vagy díjat is begyűjtöttek, az idei Lincoln pedig 12 kategóriában indul a szobrocskáért. Előzeteséből ítélve A király látogatása is hasonló kaliberű produkciónak ígérkezett, ám a másfél órából kiderült, hogy Roger Michell új filmje labdába sem rúghat a hasonló lélegzetvételű alkotásokkal szemben.
Nyár van, és ilyenkor Hollywood kéthetente meglepi a világot valami nagyméretűvel. Gőgös-naivan blockbusternek hívja, ami gyorsfordításban ugye tömbrepesztőt jelent, pontosabban a nézők hatalmas esztétikai torlaszán áttörő győzelemfilmet. Kasszasiker, a tengerentúli filmipar pénzügyi értelmezésében. Saját fogalomfeloldási kísérletem az Abraham Lincoln, a vámpírvadászt mint blockbustert valahogy így fordítja: sírkövet magára borítva hencegő, temetnivaló szájhős.
Egymástól elhidegült idős házaspár forgolódik az ágyban. Gondok vannak a fűtéssel – csakúgy mint a kapcsolatukkal. Nina 6 éve nem beszél Ionnal, a fiuk pedig annyira haragszik rá, hogy nem is látogat haza Kanadából. A családból senki nem áll szóba vele, ezért aztán amikor a Honvédelmi Minisztérium értesíti, hogy kitüntetésben részesül II. világháborús bátor cselekedeteiért, eldönti: eljött az idő, hogy visszanyerje szerettei megbecsülését.
Hálátlan dolog Oliver Stone Bush-filmjéről kritikát írni. Mert miközben mindenkinek ajánlani szeretném, nem egy igazán jó film. Drámának nem elég megrázó, politikai thrillernek nem elég izgalmas, életrajznak pedig túl kontextus-terhelt. De a 21. század eddig egyik legellentmondásosabb figurájáról szóló filmet mégis mindenkinek látnia kell.
Fontos sajtó- és politikatörténeti kuriózum izgalmasan és élvezhetően tálalva – így lehet a Nixon bukását bemutató filmet röviden jellemezni. Ron Howard rendezői pályájának pedig valószínűleg jót tesz, hogy a Da Vinci-kódszélsőségesen fiktív világából visszatérve végre földet ért a realitás talaján.
