Fontos sajtó- és politikatörténeti kuriózum izgalmasan és élvezhetően tálalva – így lehet a Nixon bukását bemutató filmet röviden jellemezni. Ron Howard rendezői pályájának pedig valószínűleg jót tesz, hogy a Da Vinci-kód szélsőségesen fiktív világából visszatérve végre földet ért a realitás talaján.
Szimulákrumelméletének kifejtésekor Baudrillard a 20. század egyik paradigmatikus eseményeként írja le azt a történetet, amiről a Frost/Nixon szól. Nixon elnök szimbolikus bukása – amely épp a film által feldolgozott tévéinterjú által vált teljessé – azért fontos szerinte, mert egyrészt jelzi, hogy a szimulákrum világában Nixonnak már csak szimulált halál jutott, szemben például Kennedy valódi halálával; másrészt ennél sokkal jelentősebb, hogy ez valójában a politika megtisztulásának szimulációját takarja. A velejéig korrupt politikai osztály – állítja a francia teoretikus – önmaga tisztességének illúzióját próbálta elhitetni azáltal, hogy a rothadt elem magából való kivetését szimulálta. A kérdés csak az: tudunk, illetve akarunk-e valamit kezdeni ezzel a történettel ma, mikor már az illúziók szimuláltságának problémája iránti érdeklődés is halványulni látszik.
Éppen kiemelt jelentősége, valamint az esemény jellegéből fakadó mediatizáltság miatt – minden idők legnézettebb televíziós interjújáról van szó – az amerikai körönség olyannyira ismeri az ügy legtöbb részletét, hogy ebben a fikciós ismeretterjesztő filmben nem sok tere maradt a forgatókönyvírónak és a rendezőnek saját fantáziájuk működtetésére. Ráadásul mivel nemzetközi piacra szánt moziról van szó, azt sem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy Amerikán kívül sokféle szükség van bizonyos támpontokra a történet teljes megértéséhez. A Frost/Nixon jól lavíroz e két befogadói kontextus között, és az elején sikerül felvázolnia elegendő információt ahhoz, hogy a témát csak felületesen ismerő is részt tudjon venni a történetben. A szerzők ezt a problémát egy remek, műfaji határokat feszegető húzással oldották meg: a fikciós filmet a két stáb ma is élő háttérembereit játszó színészek szimulált jelenkori interjúkban magyarázzák az évtizedekkel korábbi történetet. A színészek időskori sminkkel állnak a kamera előtt, és áldokumentarista módon beszélnek „saját” fiatalkori motivációikról, meggyőződéseikről és az események hátteréről. Egyébként a film a remek, színdarabból továbbfejlesztett forgatókönyvnek köszönhetően működik. Peter Morgannak sikerült egy alapvetően kevés dramaturgiai lehetőséget nyújtó helyzetet – egy újságírói feladatra való felkészülést – olyan drámaian megkonstruálni, hogy időnként teljes mértékben bevonódunk a főszereplő showman (David Frost) és társainak a küzdelmébe a pénzhiánnyal, a tévétársaságok előítéletek által fűtött érdektelenségével, valamint végül magával a félelmetes intellektuális kapacitással rendelkező Nixonnal.
A történet alapvetően arra épül, hogy egy magát jobb sorsa érdemesnek tartó brit televíziós műsorvezető Nixon lemondását nézve a tévében elhatározza, hogy ő fogja elkészíteni az ex-elnök első lemondás utáni tévéinterjúját. A helyzet különlegességét az adja, hogy ő, akárcsak minden társa és a műsort esetleg sugárzó csatornák vezetői pontosan tudják a vállalkozás kockázatát: az egésznek csak akkor van értelme, ha a hatalmas botrányokba keveredett, ám a következő elnök által minden szövetségi bűntett alól felmentett Nixon nyilvánosan bevallja bűnösségét vagy bűnrészességét. Frostnak tehát egyszerre kell pénzügyi és szervezési kérdésekkel megküzdenie, valamint olyannyira felkészülnie az interjúkra, hogy valamiképpen sarokba tudja szorítani a volt elnököt. Ez a film nagyot bukna, ha nem sikerült volna kivételes módon vászonra vinni a jól ismert közéleti szereplőket. Frank Langella különleges Nixon-alakítása, amely egyszerre képes a hatalmas embert és annak törékenységét megjeleníteni, Oscar-jelölést ért, de a könnyű bohóckodás világából komoly feladatba csöppenő Frost átalakulását ábrázoló Michael Sheen se marad le sokkal az ő teljesítményétől.
A legnagyobb kérdés az, hogy az okosan felépített forgatókönyv, a jól kitalált dramaturgia és a remek színészi játék ellenére miért marad mégis érdektelen a film. Ennek fő oka valószínűleg a film által megjelenített politikai történésben és annak hatásaiban keresendő. Nixon elnöki tevékenysége és az azt lezáró híres Watergate-botrány olyannyira degradálta a politikai hatalom tisztaságába, önzetlenségébe, választók iránti elkötelezettségébe vetett hitet, hogy napjainkból visszanézve egyszerűen nem értjük a traumát. Nem értjük a Frost mellett dolgozó szakértő naiv felháborodását és megváltó hevületét, hiszen számunkra mindaz, amit a demokráciába vetett hit elvesztéséről szónokol, teljesen természetesnek tűnik. Erre csak rátesz egy lapáttal a földrajzi távolság, hiszen a kelet-európai országok közelmúltja, a rendszerváltások előtti és utáni politikai szereplők, cselekvések és attitűdök Amerikában ma is elképzelhetetlen cinizmussal vértezték fel mifelénk a politikai szereplők megítélését. Úgyhogy nekünk nincs más feladatunk, mint rácsodálkozni néhány részletre, elmélyedni a sminkesek nagyszerű munkájában, valamint örülni annak, hogy e film által egy újabb generáció ismerkedhet meg a modernkori történelem egyik paradigmatikus sztorijával.
