Az ünnepet és a gyászt igazából kevés választja el egymástól, sőt, pátosz tekintetében, néha erősen össze is érnek. Az amerikain kívül nem tudok más nemzetet a földön, amely ekkora költségvetéssel és vehemenciával ünnepli/gyászolja, egyáltalán felmutatja az egész világnak a saját tragédiáit.

Az ilyen filmek esetében nem kérdéses, hogy elkészül-e, hanem az a kérdés, hogy ki készíti el és hogy. A „hogy” viszont jellegzetesen nem esztétikai probléma, hanem politikai-ideológiai-nemzeti kontextus kérdése. Ezekre a filmekre szüksége van az amerikai népnek, amely megszokta, hogy az elszenvedett sérelmeket, tragédiákat nemcsak háborús úton kell orvosolni, hanem a mozikban is. A jótékony felejtés gyakorlata helyett az erős (audio)vizualitás által történő állandó újrajátszás és újraátélés rítusát szentesítik.

Persze, az ilyen terápiás jellegű filmek nem feltétlenül gyengék, filmi szempontból is hozhatnak valami újat amellett, hogy nemzeti gyógymódként szeretnének funkcionálni. Ilyen volt például Gus Van Sant Elefántja, amely filmként is érdekes; vagy néhány háborús film, amely a műfaj- és egyáltalán az egyetemes filmtörténetbe is beírta magát, amellett, hogy a vietnami fiaskót próbálta megfejteni, megemészteni és kezelni.

Nos, a World Trade Center nem ilyen. Természetesen nem egy bűnrossz film, már csak Oliver Stone, a stáb és a speciális effektusok profizmusa miatt sem, de nagyon érezhető rajta, hogy funkciója van, és ez a funkció (a nemzet testén ejtett sebek gyógyítása, hogy patetikusan fogalmazzak) elnyom minden esztétikai lehetőséget, amit a film nyújthatna. Nyomon követhető rajta egy gondolkodásmód, amely már elég régóta Amerika sajátja: az erőteljes családcentrikusság. Valamiért mindenik mainstream alkotás kötelességének érzi hogy védje a társadalom eme törékeny építőkockáját. A film két, a mentésben részt vevő rendőr és családja szemszögéből mutatja a szeptember 11-i tragédiát. Az érdekes az, hogy a film logikáján keresztül a féltésünk nem annyira az épület törmeléke alatt haldokló egyénekre, a városra vagy a nemzetre fókuszál, hanem a családokra, amelyek nélkülük tönkremennének.

A forgatókönyv amúgy a két rendőr igaz története alapján íródott, akik majd cameoként fel is tűnnek a film végén. De véletlen-e azonban, hogy pont ennek a két embernek a történetét választották ki a forgatókönyv alapjául? Volt még jópár túlélő, aki mesélhetett volna két órára elegendő történetet, azonban a fehér amerikai mellett (Nicolas Cage) most már nem egy fekete, hanem egy hispán (Michael Pena) a kötelező „másik”. Ez is érdekes tendencia: a feketék integrálása a filmekbe, és így a társadalomba már nagyjából megtörtént, most már érdemesebb a „latinók” egyre növekvő tömegével foglalkozni.

A film egyik piros pontja, hogy nem erőlteti az előzményeket, nem kezdi démonizálni az arabokat, nem politizál (na jó, feltűnik benne Bush a tévén keresztül, de hát őt ebből kihagyni egyesek számára valószínűleg történelmi pontatlanságnak minősülne), eléggé következetesen csak a személyes/családi történettel, szemszöggel foglalkozik. Így a személyes/családi tragikum felől tud haladni a nemzeti tragikum felé, amely tisztább és könnyebben bejárható út, mint egyből történelmi mérföldkőként kezelni az esetet. Az egyetlen igazán fontos kérdés(kör), amit a film felvet, már ismert: a történelem bemutathatósága; az ún. objektivitás lehetősége; egyáltalán annak a létjogosultsága, hogy „történelmi”-ként címkézzük az ilyen jellegű alkotásokat.