Bizonyára a nagyvárosi legendák körébe tartozik, mégis bájosan vicces az anekdota, miszerint állítólag vannak olyan amerikai fiatalok, akik a tavalyi elnökválasztásokat követően meglepődve vették tudomásul, hogy Barack Hussein Obama az Amerikai Egyesült Államok első színesbőrű elnöke: ők ugyanis azt gondolták, hogy Morgan Freeman volt az, hiszen látták a tévében.
A dolog viszont – minden nevetséges abszurditása dacára – jól példázza a valóság médián keresztüli leképezésének posztmodern hatásmechanizmusait. Továbbá azért is releváns, mert a jelenlegi elnök talán az első, aki maximálisan ki tudta/tudja használni a legkülönbözőbb médiatípusok nyújtotta, egyszerre bámulatos és ijesztő lehetőségeket: Barack Obama már azelőtt ikonná vált, hogy elnökké választották volna, pontosabban az a tény, hogy elnökké választották, nem független attól, hogy popkulturális ikont gyártott belőle az őt tenyerén hordozó showbiznisz, sajtó, álomgyár.
Nemrég röppent fel a hír, hogy máris életrajzi nagyjátékfilm készülne az Egyesült Államok – és a világ – első emberéről. Az ötlet nem meglepő: Hollywood, úgy tűnik, Obama lábai előtt hever, legutóbb a legjobb férfialakítás díját egy meleg politikus szerepével elnyerő Sean Penn tett szabályos hűségnyilatkozatot neki az Oscar-gálán. Jelen esetben mindez nem azért érdekes, mert Obamáról vagy mert egy fekete politikusról van szó. Hanem azért, mert rávilágít arra a sajátosan amerikai attitűdre, amellyel az Államok polgárai – villanyszerelőktől a celebekig – a politikához, közélethez, kortárs történelmükhöz való viszonyukat kezelik: a politika ennyire perszonalizált és közvetlen felfogása a mai Európában – jobb körökben – még mindig némiképp jómodor kérdésének számít.
Amerikában ugyanis, a jelek szerint, sokkal kevésbé létezik distancia a klasszikus értelemben vett történelem és a hétköznapok közéleti történései között. Még mindig fiatal nemzetnek számítanak, másként működik az idő- és históriai érzékük, mondhatnánk – nem restellnek mozgóképes monumentumot állítani élő személyiségeknek (a kortárs európai filmgyártásban talán A királynő című, remek Stephen Frears-opusz a kivétel).
Le sem járt egy elnöki mandátum, már elkészült az illető elnökről szóló film (naná, hogy propagandisztikus célzattal – ezt is megejtő természetességgel vállalják); alig iktatták be az új elnököt, már vászonra kívánkozik története. Az amerikai elnökfilmek számára valamiféle folyamatos múlt és/vagy folyamatos jelen szolgáltat hátteret: mert azt tudjuk ugyan, hogy D. W. Griffith Abraham Lincoln című, 1930-as filmje (ma már) kosztümös, történelmi drámának számít, ahogy Spielberg Amistadja is, amely John Quincy Adams figuráját idézi meg, de az általuk felvetett problémáknak „egyenes útjuk” van a jelenhez, egyrészt. Másrészt például Oliver Stone JFK-je egyáltalán nem „történelmi” film, mint nálunk egy ’56-ról szóló alkotás, hanem a nemzeti önismeret eszköze, mozgósító erejűnek szánt (tömeg)kulturális tett, amely a ma Amerikájának kérdéseire kínál alternatív válaszokat, narratívákat.
Elnöki mítoszok valósága
Nos, ha amerikai elnököket, illetőleg a hozzájuk köthető történeti-aktuálpolitikai „hátteret” célkeresztbe vevő alkotásokról beszélünk, leginkább ez utóbbi típusba tartozó produkciókat érdemes vizsgálódás tárgyává tennünk (ezúttal kizárólag a játékfilmekről van szó, a dokumentumfilmek külön elbírálást igényelnek). És még így is csak szemelgetni lehet, mert a feladat lehetetlennek látszik: se szeri, se száma azon filmeknek, amelyekben így vagy úgy, fő- vagy mellékszereplőként megjelenik egy valóságban létezett vagy fiktív amerikai elnök: a világtörténelem talán legmediatizáltabb politikai vezetőegyéniségéről van szó, nyilvános és kevésbé nyilvános hiposztázisait tekintve egyaránt.
Oliver Stone-t említettük az imént – a mai amerikai filmgyártásban ő az, aki szinte megszállottan dolgozza fel a különböző fél-történelmi/politikai/kulturális figurák életrajzát, térképezi fel a nevükkel azonosítható korszakokat (Jim Morrison, Fidel Castro, John F. Kennedy, Richard Nixon, és újabban George W. Bush). Az angolszász moziszlengben ezt nevezik biopicnek, azaz biographical picture-nek, bár az elnevezés kissé becsapós, legalábbis Stone-ra vonatkoztatva. Ő ugyanis meglehetősen szabadon értelmezi a „történelmi tény” fogalmát, és ez mind tartalmi, mind stiláris-filmtechnikai eljárásokban megnyilvánul. Nem tekinthetünk el attól nyilván, hogy egy film elsősorban önálló művészeti alkotás, s ezért nem kell görcsösen ragaszkodnia a száraz biográfiai tényekhez – ám amikor azt látjuk, hogy a Kennedy-gyilkosság képsoraiban gyakorlatilag lehetetlen szétszálazni a dokumentumértékű, archív felvételeket a megrendezett, de dokumentárisra fazonírozott képkockáktól, felmerülnek bizonyos kérdések: hol a határ az objektív és szubjektív módon értelmezett igazság között, meddig lehet „életrajzinak” – tehát valóságérzékünkre apellálónak – eladni egy nyilvánvalóan manipulált képi reprezentációt?
Stone-nak megvan a saját víziója az elmúlt évtizedek amerikai történelméről, és filmjeiben mindent ezen vízió kibontakoztatásának szolgálatába állít. A maga nemében kiváló JFK – a nyitott dosszié (1991) már teljes fegyverzetében állítja elénk ezt a narratívát. Mítoszt teremt, illetve lovagol meg: a film jelenidejében meg sem jelenő John F. Kennedy az 50-es, 60-as évek szabad szellemének, békepárti progressziójának képviselőjeként jelenik meg, akit elveszejtenek a háttérben ügyködő, sötét, reakciós erők, akik nem akarnak békét Vietnamban, elutasítják a kiegyezést a Szovjetunióval, ellenzik a feketék emancipációját, texasi bűnbarlangokban vedelik a whishyt, és politikailag inkorrekt módon beszélnek. Az elnök likvidálására szőtt összeesküvésben alighanem mindenki benne van: Lyndon B. Johnson alelnök, a CIA, az FBI (micsoda undok, fasiszta buzeránst csinált J. Edgar Hooverből!), a nagybetűs Maffia, az antikommunista kubai emigránsok, de a biztonság kedvéért talán a hivatalos, castróista Kuba is. A kulcsszó a titok. Egy, csak egy legény nem dől be az állami hazugságiparnak: Bill Garrison New Orleans-i kerületi ügyész, aki leleplezi az elnökellenes összeesküvés obskurus voltát, hogy aztán diadalmasan vágja – a film médiumán keresztül – az igazságszerető néző képébe: bizony-bizony, a titkosszolgálatok időnként titkosan működnek, hát nem disznóság?! Amerika tehát nem szabad, mert foglya egy láthatatlan, polipszerű, mellékesen fasisztoid érdekcsoportnak; aki pedig ez ellen tenni mer (az idealista, mártír Kennedy), azt irgalmatlanul eltiporják – ez a JFK központi állítása. Ne menjünk most bele abba, hogy a vezető amerikai történészek többsége jóval árnyaltabban ítéli meg Kennedy szerepét és alakját (például egy szó sem esik arról, hogy milyen titkos szerepet játszhatott esetleg az elnök és családja Marilyn Monroe titokzatos halálában), mert nem ez a fontos: a JFK mintadarab a hollywoodi elnökfilmek sorában, amelynek enyhén önismétlő párja az 1995-ös Nixon.
Ha Kennedy a tézis, Nixon az antitézis. Szegényre ráragadt a Watergate-ügy összes szutyka, pedig történettudósok a megmondhatói, hogy nem ennyiben állt a bel- és világpolitikai szerepe (a polgárjogi törekvések felgyorsítása – Martin Luther King személyesen köszönte ezt meg neki –, a sorkatonaság eltörlése, a vietnami háború befejezése, a kapcsolatok normalizálása Kínával, a művészetek állami támogatásának megnövelése – ki beszél ma erről?). Stone-nak viszont az a célkitűzése, hogy megmutassa, milyen a 60-as évek Amerikájának antihőse, az ősliberálissal szemben a vérkonzervatív politikus: az, aki nemcsak foglya a fentebb vázolt összeesküvő erőknek, de profitál is belőlük. Egy ideig, amíg belőle is nem lesz elegük valakiknek. A film, annak ellenére, hogy néhol láthatóan megpróbál némi együttérzést csempészni a Nixon-ábrázolásba, delíriumos, szinte szürrealisztikus képekben – Anthony Hopkins talán túlzottan is meggyőző alakításában – mutatja be a Kennedy- és apakomplexusos elnök alkoholizmusba, majd őrületbe vezető, démoni erejű aláhullását. „Benned azt látják, amilyenek lenni szeretnének, bennem azt, amilyenek valójában” – mondja a Trükkös Dicknek csúfolt elnök, Kennedy portréjával „társalogva”.
Nixon egyébként, ellentmondásos személyisége és a Watergate-ügy miatt, az amerikai filmtörténet talán leggyakrabban megidézett elnökfigurája. Tucatnyi film dolgozza fel az USA 20. századi történetének ezt a fejezetét: Alan J. Pakula a Watergate-botrányt leleplező újságírókat középpontba állító, Az elnök emberei (1976) című klasszikusától A Richard Nixon-merényletig (2004). Kiemelkedik a mezőnyből Robert Altman rendkívül impozáns kísérlete, az 1984-es Secret Honor (Titkos becsület), egy vérbeli minimál-költségvetésű kamaradarab: egyhelyszínes, egyszereplős produkció, amely teljes egészében a Philip Baker Hall által megszemélyesített Nixon monológjára épül.
Kellemesnek mondható fordulatot hozott Nixon filmes recepciójába Ron Howard tavalyi alkotása, a Frost/Nixon: a tehetséges brit bulvárriporter és a bukott elnök tévés „párbaját” mindvégig feszültségteremtő módon követő film jóval árnyaltabban, sokrétűbben mutatja be az elnök figuráját. Frank Langella alakításában egy szellemes, önironikus („ezt a képet kiteheti a New York-i lakása falára, és az összes liberális barátja darts céltáblának használhatja” – mondja Frost hölgykísérőjének a közös fotózkodás után), kiváló meggyőző erővel rendelkező, nagy kaliberű államférfit látunk, aki viszont pályája adott pontján rossz útra tévedt. Felmentés nincs számára, de feloldozás igen – s ez a feloldozás épp a gyónással, vallomással is felérő tévés interjúsorozat következménye lehet.
Visszatérve Oliver Stone-ra: legújabb elnökfilmje, a W. nem igazán váltotta be a hozzá fűzött – bármilyen irányú – reményeket. Propagandisztikus célzatú műnek kissé erőtlen, mégpedig azért, mert – mindenki meglepetésére – a filmkészítés folyamán Stone-t mintha empátiahullám ragadta volna el az ifjabb Bush iránt: filmje szerint a Josh Brolin által sziporkázóan alakított elnök eléggé frusztrált, korlátolt, nyers és buta ugyan, de alapvetően jóindulatú. Messianisztikus bódulatában nem akar ő rosszat, csak hát ott vannak körülötte ezek a sötét lelkű héják, Rove, Cheney meg Rice, azok cseszik el a világ sorsát. A film szerkezete meglehetősen széteső, a rendező pedig kiismerhetetlen szempontok alapján szelektál Duplavé életrajzából – ha megnézzük a filmet, nagyjából annyit tudunk meg belőle erről a figuráról, hogy szereti az amerikai focit, a feleségét és Istent, kisebbrendűségi és apakomplexusa van (neki is), valamint az elnöksége alatt volt valami háború Irakban.
Ez pedig megint csak a biopic mibenlétének kérdését veti fel – talán ezért is mondanak le sokan Hollywoodban a valószerűségnek a látszatáról is, és lépnek a teljes mértékben fikciós filmkészítés területére, ebben a témában is.
A jó, a rossz, a csúf és a többiek
A teljes mértékben fikciós elnökfilmek is gyakran ihletődnek reális elnökökből vagy az amerikai társadalomban meglévő elnökképzetekből – legyenek ezek a képzetek pozitív vagy negatív előjelűek.
A mozgókép fiktív elnökeinek egyik leghíresebbike Stanley Kubrick zseniális hidegháborús szatírájának, a Dr. Strangelove-nak (1964) Peter Sellers által játszott – nem ez az egyetlen szerepe a filmben! – elnökkaraktere: Merkin Muffley a végletekig karikírozott, a gyengeelméjűség határait súroló figura, saját vérebszerű generálisainak bábja, aki méltó párja alkoholista, bunkó szovjet kollégájának. (Ki ne emlékezne a kettejük közti, a bomba kioldását követő abszurd telefonbeszélgetésre: „Dimitrij, hallasz? Húzd lejjebb a zenét, kérlek...”) Kubrick filmje talán az első volt a sorban, amely radikálisan kikezdte az Amerikában rendkívüli tekintéllyel bíró prezidenciális státust – igaz, a gúny, a szatíra némiképp eltávolító eszközeinek segítségével.
Ennél direktebb módon rajzolja meg egy antihős elnök figuráját Clint Eastwood, Államérdek (Absolute Power) című 1997-es filmjében. A Gene Hackman alakította Allen Richmond itt nem egyszerűen ellenszenves, hanem a velejéig romlott – nem elég, hogy megrögzött szoknyavadászként elcsábítja legjobb barátjának és jótevőjének feleségét, de bűntársává és eltussolójává válik a nő meggyilkolásának. A gyilkosságnak azonban szemtanúja is akad, egy idősödő mestertolvaj (Eastwood) személyében, aki – természetesen – nem hagyja annyiban a dolgot, és megküzd az igazság feltárásáért. Azon túlmenően, hogy a Hollywoodban politikai szempontból fehér hollónak tartott, regisztrált republikánus (tehát konzervatívnak számító) Eastwood rossznyelvek szerint a magánéleti vonatkozásban „ingatagként” elkönyvelt Bill Clinton elnökkel szembeni ellenérzéseit (is) vitte vászonra, a film optimista végkicsengése mintha épp egyes elnökfilmek amerikai paranoiájára cáfolna rá, az egyéni szabadságba és felelősségbe, a hatalom morális elszámoltathatóságába vetett hit hangsúlyozásával.
De mi legyen akkor, ha az elnök nem csak egyszerűen magánemberként jelenik meg, hanem szerelmes lesz? Nos, Rob Reiner Szerelem a Fehér Házban (eredeti címe, nemes egyszerűséggel: The American President) című 1995-ös filmjének tanúsága szerint ilyenkor olyan ámokfutást rendez, amilyent az amerikaiak a valóságban sosem bocsátanának meg elnöküknek. A film ebből a szempontból nemcsak szerelmi románcként és vígjátékként érdekes, bár elsődlegesen úgy működik. Michael Douglas elnökkaraktere azonban az átlagnál liberálisabb Hollywood egyfajta vágyképzetét jeleníti meg; egy, a hagyományostól eltérő, a környezet- és jogvédelem, a fegyverkorlátozás iránt fokozottan elkötelezett, idealistán őszinte – és nyilván demokrata párti – elnök képét.
Az amerikai elnökvízió talán leglényegesebb eleme azonban még mindig a megbízhatóság. Az Elnök (így, nagybetűvel) a Nemzet Atyja, akire mindig, minden körülmények között számítani lehet. Nemcsak olyan értelemben, ahogy Harrison Ford bevállalós, rettenthetetlen elnökfigurájára Az elnök különgépében (1997) vagy Bill Pullmannra A függetlenség napjában (1996). Hanem – ha vele kezdtük, fejezzük is be vele – amilyen a Morgan Freeman alakította Tom Beck a Deep Impact (1998) című sci-fi-katasztrófafilmben. Jelleme minden tekintetben kiállja a hagyományos erkölcsi normák próbatételét: felelősségteljes, bölcs, mélyen istenhívő, igazmondó és rendületlenül képviseli a hazáját – akkor is, ha a helyzet reménytelennek látszik.
Ettől persze még nem biztos, hogy filmvászonra kerül az ország első embere – ki mondhatná meg, hogy miért nem készült jelentősebb film például olyan nagy formátumú elnökökről, mint F. D. Roosevelt, Dwight D. Eisenhower vagy Ronald Reagan... És egyelőre azt sem tudhatjuk, milyen mítoszi skatulyákba zárja majd az álomgyár Barack Obamát, Amerika első igazi fekete elnökét.
