Az amerikai választásoknak megágyazó demokrata „propagandafilm” hozzánk csak Barack Obama győzelmi mámora után ért el, egy kis történelemóra azonban sosem árt. A cselekmény szédületes tempóban száguld előre, nagyjából annyi mondatot hallunk egymásra torlódni, mint egy átlagos Szívek szállodája-epizódban, csak itt minden „élesben” megy.
Az Egyesült Államokban 2008. május 25-én – a kampány sűrűjében, de még jóval az őszi elnökválasztás előtt – mutatták be a Recount / Újraszámlálás című televíziós produkciót az HBO finanszírozásában. A film mintegy két órában meséli el a 2000-es elnökválasztást eldöntő floridai szavazatok újraszámlálásának történetét. A két jelölt, a republikánus George W. Bush és a demokratákat képviselő Al Gore minden addigit felülmúlóan szoros küzdelmet folytatott az elnöki posztért. A harc végül a floridai szavazatokkal dőlt el Bush javára. A demokraták azonban a választások tisztátalanságára hivatkozva a szavazatok újraszámlálását kezdeményezték. A nagy visszhangot keltett ügy csak mintegy 36 nap után csitult el Florida Állam Legfelsőbb Bíróságának határozata alapján, mely vitatható módon ugyan, de Bush-t hozta ki győztesnek.
A film nem mondja azt, hogy Al Gore-nak kellett volna nyerni, hatáskeltési mechanizmusa annál sokkal ravaszabb, csupán azt állítja, hogy az eredmény soha nem derült ki, így nem lehetünk biztosak abban, hogy ki a jogos győztes. A mű alapállítása szerint minden szavazat számít, és mivel az újraszámláló eljárás félbeszakítása megakadályozta ennek megvalósulását, így a végeredmény nem tekinthető legitimnek.
Televíziós produkció volta ellenére az Újraszámlálás alkotói illusztris szereplőgárdát toboroztak össze. A főszereplő Ron Klain figuráját – aki Al Gore személyes tanácsadója volt, majd lefokozása után a floridai újraszámlálást koordináló stáb vezetője – Kevin Spacey alakítja. Ellenfele James Baker; a republikánusok ravasz irányító embere Tom Wilkinson megformálásában látható. Feltűnik még David Lynch kedvenc színésznője, Laura Dern is a végső döntést legitimáló államtitkár, Katherine Harris szerepében. Dern karaktere áll a legközelebb a paródiához, a kiváló színésznő végig a ripacskodás határán egyensúlyoz a tonnányi sminket viselő és intelligencia helyett színpompás kosztümöket magára öltő közszereplő figurájának megformálásakor. Jelenléte ugyanakkor üde színfolt a szürke egyenruhás, munkájuk szükségesnek tartott kellékeként állandóan fapofát viselő férfiak tömegében. Habár a film nőábrázolása igencsak megkérdőjelezhető, hiszen jelenlétük Harris negatív karakterét leszámítva csupán epizódszerepekre korlátozódik, Dernnek mégis sikerül némi emberséget csempészni a figurába. A stáb további prominens tagja még a Klain társaként feltűnő Denis Leary, illetve az édességmániás demokrata sztárügyvédet megformáló ifjabb Ed Begley.
Az illusztris szereplőgárda ellenére azonban a karaktereket nincs időnk megismerni: a cselekmény szédületes tempóban száguld előre. Mindkét oldalról csak úgy záporoznak a kijelentések, nagyjából annyi mondatot hallunk egymásra torlódni, mint egy átlagos Szívek szállodája-epizódban, csak itt a popkulturális idézetekkel tűzdelt csacsogás helyett minden „élesben” megy. Nagyjából egy kaptafára történik minden, a szereplők szembesülnek egy problémával, aztán meghallgatjuk mindkét oldal válaszát, majd újabb gond merül fel, melyet ismét két egymásnak szögesen ellent mondó interpretáció követ. A filmet történelmi lecke mellett akár kis retorikaórának is tekinthetjük.
A záporozó mondatokon túl azonban a képi világ is figyelemre érdemes. Igazinak tűnő híradórészletek, áldokumentumfilmes felvételek és a szavazatok számlálását illusztráló szekvenciák tagolják az amúgy is sűrű vágású, folyamatos kameramozgással operáló képsorokat. A néző időnként csak kapkodja a fejét, és kétségbeesetten keresi a visszatekerés gombot a távirányítón. A szinte követhetetlen cselekményfolyam csak néha áll le egy-egy pillanatra, ekkor viszont gyakorlatilag nullára zuhan a tempó, hosszan kitartott szomorkás zongorafutamok kíséretében szemlélhetjük a csalódott demokratákat, akiknek minden alkalommal a legaljasabb republikánus fondorlatokkal kell szembenézniük.
A szóban forgó két elnökjelölt „személyesen” nem bukkan fel a filmben, csupán a hangjukat halljuk, illetve időnként hátulról mutatja őket a kamera. Csúcspontként a film végén előbb külön-külön, majd egymás mellé helyezve bejátsszák a választásokat követő záróbeszédüket, mely ironikus módon mindkét esetben ugyanazzal a mondattal ér véget: Isten áldja Amerikát.
Az Újraszámlálás utólagos súlyát az adja, hogy az idén lezajlott választásokban Florida ismét kritikus szereppel bírt. Az utolsó pillanatig kérdéses volt, hogy Barack Obamának sikerül-e kékbe fordítani az addig stabilan republikánus államot. A szoros harc végén mindössze 2,82%-kal, de Obama nyert Floridában, és így övé lett az elnöki poszt is.
