Megint választások vannak az Újvilágban, tehát megint itt vannak a politikai filmek és sorozatok. Ha politikusokat ununk is nézni, politikusokat alakító színészeket már valamivel jobb, s ha még vígjátékról is van szó (mint a bárgyún Képtelen kampányra magyarított The Campaign esetében), akkor máris elviselhetőbb a kampányhangulat.
Hihetetlennek tűnik, hogy Wil Ferrell és Zach Galifianakis szinte egyidősek. Míg az előbbi a „Frat Pack”-humoristageneráció tagjaként szerzett magának nevet a 90-es évek elején, s úgy tűnik, hogy már időtlen idők óta idétlenkedik, utóbbi karrierje csak pár éve, a Másnaposokkal indult be igazán. Kettejük humora is teljesen eltérő jellegű, a vicces nevű szakállas görög egy Woody Allenes, spleenes komédiát űz, a hórihorgasabb Ferrell pedig egy cinikus, slapsticktől sem idegen humorú nevettető.
De most aztán végre elérkezett az idő, hogy a két generáció a nagyvásznon is megmérkőzzön, színészként és filmes karakterként egyaránt: Cam Brady (Ferrell) egy sokadik mandátumát fogyasztó országgyűlési képviselő, aki idén is ellenfél nélkül indul a bársonyszékért, Marty Huggins (Galafianakis) pedig egy duci, naiv balfék, akit édesapja üzletember-haverjai, a nagyhatalmú Motch fivérek (John Lithgow és Dan Aykoryd jutalomjátéka a Koch-testvérek paródiájában) akarnak saját bábjukként a kormányba juttatni, amikor a korrupt, semmitől vissza nem riadó, politikába belefásult Brady kampánya zátonyra fut egy szexbotrány miatt. És kezdetét veszi a kampányharc, ami pont olyan, mint amilyenre a kedves néző számít: pörgős, vicces, helyenként ízlésesen ízléstelen, és finoman (talán túl finoman) oda-odamondogat az amerikai aktuálpolitikának. A két komikus perszónája is jól érvényesül ebben a politikai narratívában: Will Ferrell hozza a mocskosszájú, tagbaszakadt agyalágyultat, akit időnként dührohamok, időnként pedig vaskos feromonfelhő leng körül, Galifianakis pedig a nyafogó, pipiskedő, csetlő-botló bohócot, akit legtöbbször csak sodor az ár.
A film jó pontja, hogy komolyan veszi a forgatókönyvet, nem one man show-szkeccsek gyűjteménye marad, hanem minden a klasszikus hollywoodi narratíva szabályai szerint történik. A két komikus viszont inkább egymás mellé, mint egymással szemben passzolna, valamilyen buddy movie szüzséjébe. Így, ellenfélként túl egyértelmű, hogy a börleszkből is táplálkozó, harsányabb és ordenárébb Ferrell rövid távon sokkal viccesebb, mint az alamuszibb, inkább posztmodernül mosolygós, mint röhögős humort művelő Galifianakis. A rövid táv pedig nagyvásznon jobban működik, s az alkotók a rizikós választások közül szinte mindig a biztosabbat, a rövid távot választották, így az egész film – azt a kevés kivillanó mellbimbót és korhatáros dialógust leszámítva – biztonságosan mainstream marad, pedig egy boratibb attitűddel akár az év vígjátéka lehetett volna. Minden más meglenne hozzá: megfelelő mennyiségű ütős jelenet (pl. konkrétan egy csecsemőnek adott jobbhorog), zseniális mellékszereplők (pl. a Huggins-kölkek, vagy a fekete hangon beszélő koreai komorna) és még egy Oscar-díjas kutyus is: Uggie A némafilmesből.
Így viszont csak egy, az átlagnál némileg viccesebb hollywoodi komédia marad, amit végül pont a klasszicizáló hozzáállás tesz tönkre: felüti ugyanis csúnya fejét a Pátosz, amit Frank Capra óta nagyon kevesen – vagy inkább senki – sem tud zseniálisan és hatékonyan használni. A gonoszak megbűnhődnek, a jó elnyeri jutalmát. Elvégre Amerikával és annak szent alkotmányával viccelődni lehet ugyan, de gúnyt űzni belőle szentségtörés.
