Mi, magyarok, a legendás 6:3 óta tudjuk, hogy a sportteljesítmények néha képesek áttörni önnön korlátaikat és egy egész nemzet önképének, önértékelésének jelentős tényezőivé válni. Clint Eastwoodról is tudjuk, hogy otthonosan mozog az úgynevezett sportfilmek világában (emlékszünk még a Millió dolláros bébi díjesőjére), ezúttal azonban mintha nem a legjobb lóra tett volna – azaz nem a legjobb rögbicsapatra.
Pedig a szóbanforgó csapat, a dél-afrikai Springbok („gazellák”) valóban megnyerte az 1995-ös rögbi-világbajnokságot – a valóság mint alapanyag tehát adott. Talán épp ez a baj: a történelmi tények és a hozzájuk tapadt, kanonizálódott értelmezések kényszerítő ereje. Hiszen tudjuk, hogy Nelson Mandela, a Dél-Afrikai Köztársaságban negyven évig regnáló apartheid elleni küzdelem ikonikus alakja 1990-ben, 27 esztendő után szabadult börtönéből; majd Nobel-békedíjat kapott Dél-Afrika Gorbacsovjával, de Klerkkel együtt; s végül, politikai pályája megkoronázásaként, 1994-ben a köztársaság első színesbőrű elnökévé választották. Az Invictus történetének középpontjában – Gazellák ide vagy oda – az ő monumentálissá növesztett alakja áll.
Ez az ember – Eastwood filmjében legalábbis – egy nagylelkű, gáncs nélküli lovag, a patriotizmus oltárán mindig áldozni kész nagyformátumú államférfi, aki közel 30 esztendei fogság után is töretlenül a megbocsátást és megbékélést hirdeti, hogy az általa megálmodott „szivárványnemzet” szétzilált egységét megteremtse. Hiába hangzik el a filmben, hogy „ő sem szent, olyan, mint bármelyikünk”, ezt, a történet kontextusában nem releváns családi/magánéleti problémáin kívül semmi sem támasztja alá. És nem is az a kérdés, hogy Mandela valóban ilyen-e, vagy a dolgok tényleg úgy történtek-e, ahogy. Készséggel elhihető, hogy az elnök – magánbeszélgetései során, nem politikai szónoklatokban – ilyeneket mondott, mint: „az én családomnak 42 millió tagja van” vagy „ez a nemzet ki van éhezve a nagyságra”. Nos, ha így történt, annál rosszabb a valóságnak – a filmvásznon azonban jelentősen csökkenti a valamelyest árnyalt karakterábrázolás esélyét. (Talán nem helyénvaló ezt a kifejezést használni egy filmkritikában, de) az a legbosszantóbb ebben, hogy ha az álomgyárban valaki, hát Clint Eastwood kiválóan ért az árnyalt karakterek felépítéséhez, az apró lélektani rezdülések mozgóképi megjelenítéséhez – most azonban láthatóan rabjává vált a történelmi személyiség vonzerejének: Mandela, a politikus és hazafi irgalmatlanul maga alá gyűri Mandelát, az esendő embert, a tanmese a személyiságrajzot. Pedig Morgan Freeman most is kiváló – Mandela szerepe igazi jutalomjáték számára –, és arcjátékával, gesztusaival, dikciójával a lehető legtöbbet hozza ki a figurából. Csak hát ahol nincs jellemfejlődés – mert már jóval a film jelenideje előtt végbement –, ott nehéz eljátszani.
Nagy lehetőségek rejlenek viszont a Matt Damon alakította figurában. François Pienaar, a dél-afrikai rögbicsapat fiatal és energikus kapitánya eleinte osztja az afrikaans/búr fehérek örökölt előítéleteit a feketékkel és az Afrikai Nemzeti Kongresszus (furcsamód azóta is szakadatlan) győzelmét hozó rendszerváltozással szemben – míg meg nem ismerkedik közelebbről az új elnökkel, aki gyakorlatilag lehetetlenre kéri őt. Azt szeretné, hogy együttese a béka feneke alatti állapotából kievickélve nyerje meg a közelgő világbajnokságot. A tét óriási és mindketten hatalmas kockázatot vállalnak. A válogatott a rögbit a fehérek státusszimbólum-sportjának tartó színesbőrű lakosság körében osztatlan utálatnak örvend, olyannyira, hogy mindig az ellenfelének szurkolnak, bárki legyen is az (politikai vagy etnikai kisebbségben élőknek ez a hozzáállás nem szorul különösebb magyarázatra), Mandela mégis úgy gondolja, hogy a rendkívüli sportteljesítmény képes összekovácsolni a fajilag széttagolt országot, közel hozni egymáshoz a két rasszt és kielégíteni a nemzet dicsőségvágyát.
A búr csapatkapitány (Damon által kissé haloványan prezentált) jellemfejlődése szempontjából fordulópont-értékű az a valóban emlékezetes jelenetsor, amikor a rögbicsapat tagjai meglátogatják az elnök raboskodásának egykori színhelyét, a Robben-szigeti börtönt – az érzelmi telítettség itt dramaturgiailag teljesen indokolt, és – több más jelenettel ellentétben – a tónus nem vált át szentimentális szenvelgésbe, a filmzenétől is megtámogatottan.
A film viszont nagyjából ekkortól válik tipikusan hollywoodi példázattá (a sporttémájú filmek mindig is ideális terepnek számítottak az efféle amerikai karriertörténetek számára): mindent lehet, csak akarni kell, a kitartás meghozza gyümölcsét, felső határ a csillagos ég. Yes, We Can. Amerikai álom ez, afrikai kivitelben. Nem meglepő módon, a film talán legszórakoztatóbb jelenetei a „nagy történeten” kívül eső történéssíkhoz kötődnek: az elnöki testőrség fehér és fekete tagjainak bizalmatlanság és elfogadás között ingadozó munkakapcsolata szarkasztikus humorával és iróniájával néhol az eastwoodi életmű legjobb pillanatait idézi.
A példázatjelleg mellett azonban homályban maradnak a személyes relációk és sorsdrámák – ellentétben az ezt megelőző, hellyel-közzel hasonló problémákat boncolgató briliáns opusszal, a Gran Torinóval –, s a végére a Mandelának rabsága éveiben vigaszt nyújtó William Ernest Henley-vers, az Invictus zárósorainak nemes pátosza marad: „én vagyok a Sorsom Ura, a Lelkem Kapitánya”.
Mester, nem épp ilyen filmet akartunk – de jó lenne elhinni, hogy ilyen egyszerű.