Antal Nimródnak nyilván nem a Kontrollos „vonalához” tartozik ez a film – ha egyáltalán azt az egy darab szerzőibb filmjét vonulatnak lehet nevezni, hiszen azóta csak zsánerfilmeket készített (Vacancy / Elhagyott szoba, Armored / Szállítmány és most a Ragadozók). Ezekben pedig többé-kevésbé jól megoldotta rendezői feladatait.

Kész forgatókönyvből nehezebbnek tűnhet dolgozni, mert kevésbé alakítható az írott anyag – jelen esetben pedig még nehezebb lehetett nézhető filmet rendezni, mert valljuk be: könnyű nevetségessé válni ezekkel a szörnyes sztorikkal. Mert hát ki ijed meg manapság egy zöld vért fröcskölő, emberekre vadászó gyilkológéptől, és ki veszi komolyan már az ilyen banális, sémaszerű vadállatokat felvonultató filmeket? A kérdéseknek nincs vége: például mi a tétje ennek az idegen bolygón lezajló emberek-kontra-szörnyek harcnak? Egy pillanatra felmerült bennem az a lehetőség is, hogy ez egy paródia, amolyan Planet Terror-szerű film (nem lenne csoda, hiszen Robert Rodriguez volt a producer). Aztán végül jó irányba billent a mérleg, a szereplők nem viccesen, hanem viszonylag izgalmasan jöttek, harcoltak és (páran) túléltek.

A „predátoroktól” személy szerint nem ijedtem meg (sőt, igazából semmilyen érzést nem tudtak kiváltani belőlem), viszont annál inkább sikerült azonosulnom a főszereplőkkel, a reménytelennek tűnő helyzetükkel, az ismeretlen (majd lassan ismerőssé váló) félelmeikkel. Mindig vártam, mi történik, figyelmem csak ritkán lankadt le, s ez a mai világban nagy plusz. Mindig akad valami csavar, ami továbblendíti a történetet: hol épp a jófiú orvosból válik egy perc alatt rosszfiú, vagy az addig segítőkésznek mutatkozó Laurence Fishburne gyújtja vendégeire a roncs-űrhajót.

A film eleje olyan, mint a Lost: szereplőinket egy zuhanás után ismerhetjük meg, itt is van mindenféle és -fajta ember (többnyire gyilkosok, katonák), csakhogy politikailag korrekt maradjon a mű és minden földtájon megtalálja benne valaki a magáét: van egy magát vezetőnek kijelölő amerikai fehér ember (tipikus), van orosz, japán, dél-amerikai, afrikai, mexikói, kb. már csak az eszkimók és az ausztrálok hiányoztak a kínálatból. Nem tudják hol vannak, nem tudják hogyan kerültek ide, és mindenki hozza is a jól megszokott kliséit: az orosz az akcentusát, a japán a szamuráj-szellemet stb.

Ingyen muníció, végtelen élet, épp mint egy videojátékban, gondolnánk a film első 20 perce után. De ekkor Adrien Brody, a fehér ember elkiáltja magát: osszuk be a lőszert! Persze később feledésbe merül ez a felkiáltás, és mindig akkor fogy ki a lőszer, amikor (nem) kellene. Szép lassan hullnak az emberek, a kérdés pedig – akár egy tinihorrorban – folyamatosan ott lebeg: ki lesz a következő? Elvárásaink teljesülnek, hiszen tudjuk, hogy a posztereken V alakzatban felállló hősök közül a csúcson lévő sosem hal meg és vele együtt (egy bimbózó szerelem nevében) általában egy nőnemű egyén is megmenekül. Aki most magában káromkodik, hogy spoileres ez a cikk, az téved: nem a végeredményen van a hangsúly, hanem a hogyanon – s ebben a tekintetben jól teljesít a film.

A film pont a 18 éven aluliaknak nem ajánlott, pedig ők lennének azok, akik talán valamit még élveznének is ezekből a szörnyekből. Nem rossz film, csak középszerű. De arra legalább jó, hogy igazságot szolgáltasson a szegény Predator figurájának a két AVP-film után.