A koprodukciós felállásban készült Kukoricasziget Magyarországon először a Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon került vászonra. George Ovashvili harmadik nagyjátékfilmje univerzális kontextusban beszél a kisember kiszolgáltatottságáról, miközben a kortárs nemzetközi konfliktusokat is megpendíti.
A grúz rendező filmje több ponton is a perifériális léthelyzetet boncolgatja. Grúziát és a vitatott státuszú Abháziát az Inguri folyó választja el egymástól. A természetes határt képező víz tavasszal, termékeny hordalékból szigeteket képez – a helyiek pedig a természet ajándékának tekintik a senkiföldjének számító földdarabokat. Egy szegény abház parasztember az egyik ilyen szigeten telepedik le egy szem leányunokájával, hogy kukoricát termesszen. Paradicsomi idilljüket azonban nem csak a természeti viszontagságok, hanem a háborús konfliktus képében fenyegető külvilág is veszélyezteti.
A Kukoricasziget a felszínen a kiszolgáltatott, határhelyzetben egzisztáló kisember viszontagságait viszi vászonra. A megélhetést jelentő kukoricáért az öregembernek nap, mint nap meg kell küzdenie: ápolnia kell a földet és harcolnia kell a természet erőivel – a szigetet elmosó vízzel, ami vagy a fellegekből zuhog alá vihar képében, vagy árként zúdul lefelé a folyón. Ebben a sajátos dinamikában egyfajta hétköznapi misztikum is kibontakozik, melyben az ember és a természet hol szövetségesekké, hol ellenséggé válnak. Eközben a „senkiföldjét” politikai erők is veszélyeztetik: a film hátterét képező háborús konfliktus miatt időről időre fegyveres járőrök bukkannak fel.
A látogatók nem beszélnek abházul, így a grúz vagy épp orosz szavak áthidalhatatlan nyelvi szakadékot képeznek a szereplők közt. A szóbeli kommunikáció problémájának megjelenítése egyébként nem először bukkan fel az életműben: Ovashvili 2009-es alkotásában, a Túlpartonban (Gagma napiri / The Other Bank) egy abház fiú tetteti magát siketnémának, hogy a grúzok ne jöjjenek rá a származására. Ám a nyelvi akadályok ábrázolása a Kukoricaszigetben még érdekesebb, mert az alkotás egyik legszembetűnőbb sajátossága a verbalitás mellőzése: szinte dialógusok nélkül, pusztán látvány által mesél el egy történetet. Azonban a kevés szóbeli részben az idegennyelvűség a konfliktusok forrásaként aposztrofálódik, felfedi a szereplők közötti hovatartozásbeli különbséget, ezáltal pedig szembeállítja őket. Pedig ellentéteik a kisvilágiság – és így az azt idealizáló film – kontextusában valójában súlytalanok. A Kukoricasziget az emberi kommunikációt egy sokkal ösztönösebb, természetesebb szinten mutatja be: nem csak a nagyapa és unokája, hanem az utóbbiba beleszerető(?), sebesült grúz katona is szavak nélkül teremt igazán mély kapcsolatot.
A grúz parlament Ovashvili filmjét hazaárulónak titulálta. A rosszindulatú vádaskodást mindössze az válthatta ki, hogy a Kukoricasziget a politikai konfliktus kívülállóit teszi meg hősökké és nem a harcolókat; nem foglal állást sem grúz, sem orosz oldalon és nem közöl konkrétumokat a súlyos politikai helyzetről. Az alkotás csupán fenyegető háttérként jeleníti meg a háborút: a természeti közeg csendjét felszakító lövéshangok képében furakszik be a kétszemélyes édenbe, melyet a kamera egy percre sem hagy el.
Az, hogy végig a szigeten járunk, tovább növeli a film természetközeli élményét, melyben a civilizáció csak kellemetlen, külső hatásként jelenik meg. A Kukoricasziget dokumentarista részletességgel és hitelességgel mutatja be a földművelő páros mindennapjait (kapálás, halászás, főzés), de egyszerű életüket egyúttal csendes, rousseau-i pátosszal is bevonja. Ovashvili alkotása lassú és szemlélődő, Ragályi Elemér operatőr felelt a gyönyörű fényképezésért: a film lírai képi világa a folyóhoz hasonlóan lassan hömpölyög, meditatív állapotba ringatja a nézőt. Ezáltal mi is a természet részévé válunk, és elfogadjuk a Kukoricasziget végső tanulságát: az élet megállíthatatlan körforgását, mely akár maga alá is gyűrheti a kisembert. A zárlat tekintetében ugyanis a természet, vagy legalábbis a víz az úr.
