A Wolkenbruch különös útja egy siksze karjaiba egy könnyed, helyenként kacagtató komédia, amelyben a nézőt a címszereplő fokozatosan rövidülő-ritkuló narrációi és közönséghez intézett kikacsintásai vezetik be a diaszpórában élő ortodox zsidó kultúra karikaturisztikus világába. A filmből megtanulhatunk néhány mókás jiddis kifejezést, és futólag megismerhetjük a vinyasa flow jóga és a zsidó hagyomány bizarr szerelemgyerekét, de dokumentarista hűséget senki se várjon a műtől.

A film a svájci író, Thomas Meyer (egy zsidó anya és keresztény apa szülötte) azonos című, 2012-es bestseller regényének adaptációja, a forgatókönyvet pedig a szintén svájci, ugyanakkor semmilyen zsidó kötődéssel nem rendelkező Michael Steiner vitte vászonra, aki néhány évnyi kihagyás és kudarcba fulladt projekt után tért vissza a vörös szőnyegre, olyan sikeresen, hogy a film a 2020-as Oscar-mezőny „Legjobb külföldi film” kategóriájának svájci jelöltje lett. A Wolkenbruch 2018 őszén mutatkozott be a Zürichi Filmfesztiválon, majd egy évvel később már a Netflix is világszerte műsorára tűzte mint legelső svájci gyártású produkcióját, a magyarországi közönség pedig az idei Szemrevaló Filmfesztivál keretében láthatta először a nagyvásznon.

A német-jiddis nyelvű vígjáték egy zürichi ortodox zsidó családból származó, félénk közgazdászhallgató, Mordechai Wolkenbruch – röviden Motti – kissé megkésett tinédzserlázadását meséli el, vallása szigorú hagyományaival, valamint szigorúan hagyománytisztelő családjával, mindenekelőtt minden lében kanál édesanyjával szemben. Botladozó hősünk előbb az optikusával, majd tradicionális öltözetével, végül családjával is szakít, és mindezt miért? Természetesen a szerelemért! Csak hát milyen áron, ajvé!

Wolkenbruch beszélő névvel megáldott karakter (a regény magyar változatában sikeresen le is fordították „Zuhé úrra”), utalva arra, hogy a mindent felforgató szerelem úgy köszönt be Motti életébe, mint egy tomboló nyári zápor (ami ugyanolyan gyorsan le is cseng). A hitehagyó viszony a sikszével, azaz nem zsidó lánnyal azonban sokkal inkább ürügynek és menekülésnek tűnik, hiszen Motti már a film bravúros felütésében is meglehetősen rezignáltan tekint az ősei által kikövezett jövőkép elébe, amely többek közt korai házasságot és gazdag gyermekáldást vár el fiaitól. Motti olyan életkorban van, amikor az embert nagyon sok családon kívüli benyomás (és kísértés) éri, így természetszerűleg keresi identitását a vallási regulák és a profán mindennapok határmezsgyéjén, ám a környezete rövidre kívánja zárni ezt az elköteleződési krízist – naná, hogy fiatalemberünk menekülőre fogja.

Az ifjú Wolkenbruch nem kér a viccbéli jiddise mámék által lezsírozott, kontrollált randikból és szinte vakon köttetett frigyekből; ő szerelemből szeretne házasodni, de egyelőre leginkább sehogy sem – ami valahol érthető az ő korában, csak épp a közvetlen környezete kóser szemüvegén át nem. Ő azonban új szemüveget csináltat magának és hirtelen kinyílik előtte a világ. Törekvéseiben ugyanakkor egyedül marad: nem számíthat családjára és barátjaira sem; egyetlen bizalmasa egy haldokló arisztokrata hölgy, aki tarot-kártyából jósol neki, és a kártyákra asszociálva homályos életigazságokat suttog a fiú fülébe két cigaretta között.

A  cselekmény egy rövid izraeli kitérőt leszámítva végig Zürichben játszódik, így az ortodoxia mellett a modern svájci német kultúrába, valamint a szekularizálódó izraeli zsidóság világába is röpke bepillantást nyerhetünk; a film pedig kíméletlenül elbánik mindegyikkel. A karakterek egytől egyig sztereotip és felszínes módon ábrázoltak, így bár a szituációk maximálisan adottak hozzá (kiélezett szülő-gyermek konfliktus, szerelmi csalódás, halálos betegség és így tovább), túlzott drámaiságra ne számítsunk a filmtől. A történet szatirikus humora nagyrészt éppen a karakterek, mindenekelőtt Wolkenbruch mama szélsőséges kifigurázásából ered, és időről időre valóban nagyon vicces is, de maradandó filmélményt nemigen tartogat. Motti különös útját mellesleg a produkció jópofa weboldala segítségével térképen is végigkövethetjük, továbbá ugyanitt Motti újdonsült kedvenc tréfli itala, a gin tonic receptjét is megtalálhatjuk.

Meg kell hagyni ugyanakkor, hogy a rendező remekbe szabott nemzetközi színészgárdát verbuvált maga köré: Motti szerepéért a svájci Joel Basman a svájci filmdíjat is elnyerte, siksze párját pedig a bájos és szintén svájci Noémie Schmidt játssza. Hozzájuk társul még a német Udo Samel a Mikulás-szerű idősb Wolkenbruch szerepében, félelmetes oldalbordájaként az osztrák Inge Mauxszal, míg a Wolkenbruch biztosító dúsgazdag láncdohányos ügyfelét a luxemburgi Sunnyi Melles, Motti Tel Aviv-i kalandját pedig az izraeli Meytal Gal alakítja. Fölöttébb szerethetők továbbá a kisebb mellékszerepekben felbukkanó figurák is: a pajkos családi rabbi, Motti cinikus pszichológus cimborája vagy épp cinkos alibi menyasszonya is.

Kiemelendő továbbá a film nagyrészt szintén svájci zászlós aláfestő zenéje, amelyben a hagyományos klezmer (Cheibe Balagan) mellett felfedezhetünk energikus indie rockot (Death by Chocolate), nyolcvanas éveket idéző synth popot (Crimer), valamint egy meglepő, jiddis nyelvű Hallelujah-feldolgozást is az amerikai származású Daniel Kahn tolmácsolásában.

A film lezárása, visszatérő mottójához híven („az ember sosem tudhatja, mi fog történni”) nyitva hagyja Motti történetét közvetlenül a vihar elülte után, ám az író a film megjelenését követően még folytatta azt egy ígéretes második kötetben is, így nem kizárt, hogy az első rész sikerét meglovagolva egy második film is várható még belőle.