Öröm és boldogság! Bill Maher első dokumentumfilmes missziójával számtalan háborgó tinédzser és számos filmnéző elvárását teljesítette: megérkeztünk a Jézus-filmek ellenpont-stációjába, a vallási doktrinák olvasztókemencéjébe, a trinitarizmus kínzótermébe.
A film író-főszereplő-főnökemberével egy határozottan pro-ateista kalandra indulunk: emberek és hit viszonyát boncolgatja a film, ahol nem is egy istent tagadó állítás köré épül fel a cselekmény, hanem a hívő ember butaságának és Bill Maher „nagyszerűségének” ellentétére vagy egyszerűen a világon isteni „igen”-t valló emberek telemiértezésére. Mielőtt hibás konklúziókat vonnánk le, fontos megjegyezni, hogy ez mindenekelőtt egy vígjáték, s ennek megfelelő hozzáállással kell megnézni. Bill Maher nevével amúgy elsősorban a stand-up comedy műfaján belül, majd tévés műsoraiban találkozhattunk. Fő erénye a humora, melyet ebben az amúgy túl hosszúra sikeredett filmjében is igyekszik kamatoztatni.
Mostanra már receptszerűen beválnak az ilyen ízű produkciók. Ezt legfőképpen Michael Moore, majd a Zeitgeist mémfilm első része bizonyította. Ehhez hozzáadunk egy „man on mission”-szerű Antoine de Maximyt, egy közérdekű témát, a stand-up műfaját és máris egy szórakoztató filmfalaton csámcsoghatunk. Talán akár versenyezhetne is Moore porkavaró produkcióival, de valószínűleg azért nem fog, mert a humor sokszor maga ellen dolgozik. A film inkább egy lehunyófélben levő humorista vallomásává növi ki magát (hogy ne nevezzem beintésnek).
Ti miért hisztek? Miután végigjárjuk kis epizódokban a hívő kamionosokat, az ex-homoszexuális szónoklót, a nonkonformista vatikáni papot, „Jesus”-t, sőt, a szerző családját is, már nehezünkre esik bólintani a Maher-féle túlzottan szubjektív szurkálódásokra. Bizonyos alkalmakkor nem engedi szóhoz jutni az interjúalanyt, a beszélgetést úgy irányítja, hogy csakis az ő véleménye éleződhessen ki, nem is beszélve arról, hogy a dialógusok észrevehetően úgy vannak vágva, hogy konkrét hangulatok csengjenek le a nézőnek. Itt-ott elejt két arcközelit hang nélkül és máris egy hatásszünettel szembesülünk. Szóval a film teljes mértékben az alkotó határozott véleményéről szól, aki nem is engedi magát meggyőzni vagy a nézőt közelebb jutni az amúgy sokkal érdekesebb karakterekhez, akikkel tele van tömve a film.
Látszólag fogyhatatlan filmes humorának a fokozására használ olyan bevágott videókat, amelyek a néző figyelmét (ismét) a vallás nevetséges jellegére vezetik el. Ez nem új, viszont jó ötlet, ha már egy vallomásra élezte ki a filmet. Szinte minden asszociációs lehetőséget kihasznál – úgy a Túl a barátságon betétdallal, mint Maverick- vagy Majmok bolygója-filmrészletekkel. És ez tetszett.
Az előző poénsoron kívül két dolgot tartok említésre méltónak a látottakkal kapcsolatosan. Az első és kevésbé számottevő a muszlim pap Led Zeppelin-csengőhangja. Ez a jelenet elég ahhoz, hogy viszonlyag hamar, másfél képernyőleső óra nélkül is átlássuk a produkció szellemi nívóját, a műfaji beállítottságát és az alkotó/riporter üzenetét. Második erénye a felsorakoztatott karakterek változatossága. Renegát mormonoktól a szórakoztatóiparban dolgozó vagy reinkarnálódott Jézusig bejárunk minden lehetséges utat, még akkor is, ha egy óra után unalmasan építkezik tovább a film.
Ezek után csakis a tanulság marad, a film konklúziója (talán az egyetlen dolog, amely nem Bill Maherről szól): a különféle hamis tényeket hirdető vallások konzervatív beállítottsága több kárt tett a társadalomban, mint amennyiben javára lehetett volna. Vigyázz, kire szavazol és mosd meg a fogadat is lefekvés előtt.
