Bugyuta családapa gyilkos hajlamú gyerekkel. Négy amerikai kissrác, akik közül egy minden részben meghal. Örökké cumizó kislány és díszes, sárga bőrű famíliája. Véletlenül lefagyasztott, majd a nagyon-nagyon távoli jövőben újjáélesztett pizzafutár. Olykor parlagi szóhasználat, harsány röhögések és kíméletlen társadalomkritika: ez a közös kedvenc, jelenleg is futó, animációs tévésorozatainkban.

Családi csomagolás

Seth McFarlane: Family Guy (1999–2002, 2005– )

Már a sorozat főcímében elhangzott dal is arra utal, hogy a Family Guy „más” mint a többi napjainkbeli pisi-kaki-szex témakör árnyékába csoportosuló alkotás („Úgy tűnik, hogy ma már csak szexet meg erőszakot látnak a tévében. Hol vannak a régi értékek, amik megszabták a mértéket?”) Nos, ez valójában nem így van, ugyanis Seth McFarlane legzseniálisabb animációs sorozata (további munkái: American Dad!, Johnny Bravo, Dexter’s Laboratory stb.) leginkább erre az alpári témakörre épít, a legmeglepőbb viszont az egészben az, hogy némi rásegítéssel mégis képes egy intelligens és a végletekig élvezhető végterméket szállítania a világ tévéképernyőire. A filmfalók számára amúgy minden egyes epizóddal számos bónusz is jár, hiszen majdnem minden szituációban és mondatban filmes utalások vannak elrejtve, melyek még a jártasabb nézők agyát is megdolgoztatja, a felismerés jutalmául pedig kétszer olyan ízesen szórakozhatnak egy-egy poénon.

A sorozat a Rhode Island-beli kitalált városkában, Quahogban játszódik, ahol a túlsúlyos, túlzottan sok sütnivalóval nem rendelkező Peter Griffin él családjával. Felesége, Lois rendkívül tehetős családból származik, így ő háziasszonyként veszi ki a részét a mindennapokban. A nem mindennapi párnak három gyereke van: a szemüveges Meg, akit állandóan csúfolnak az iskolában, és saját családja is jókat szórakozik rajta, Chris, aki ugyanolyan kövér és buta, mint az apja, valamint a kis csecsemő, Stewie, aki ördögi módon állandóan világuralomra akar törni, előkelő angol akcentussal beszél, valamint szüntelenül ki akarja oltani anyja, Lois életét. Ugyancsak a családhoz tartozik Brian, a két lábon járó, beszélő kutya is, aki erős liberális értékrenddel és magas intelligenciával rendelkezik, valamint állandóan álmai nőjét keresi. A díszes társaságot a változatos szomszédi társaság egészíti ki: Glenn Quagmire, a középkorú szexmániás pilóta, a mindig túlzottan nyugodt afroamerikai Cleveland Brown és felesége, Loretta (akik sikeres szereplésüknek köszönhetően külön sorozatot is kiérdemeltek, lásd. The Cleveland Show), valamint a tolókocsis rendőr, Joe Swanson, és felesége, Bonnie, aki állandóan terhes (ugyanazzal a gyerekkel, természetesen).

Az eddigi legnagyobb elismerés a Family Guy számára, hogy 2009-ben Emmy-díjra jelölték a legjobb vígjátéksorozat kategóriában. Ez 1961 óta először történt animációs sorozattal, akkor a Frédi és Béni (The Flintstones) című sorozatot érte ez a megtiszteltetés.

2005-ben a sorozat mellé egy nagyjátékfilm is készült (Stewie Griffin: The Untold Story), melyben Stewie valódi apja keresésére indul San Franciscóba, 2007-ben pedig elkészült a Blue Harvest, a sorozat saját Star Wars-átirata, mely DVD-n is megjelent, a televízióban pedig két epizódként vetítették. A nagy sikerre való tekintettel végül az összes rész feldolgozásra került, így minden szezon végén egy-egy Star Wars-átdolgozást nézhetünk meg. A sorozat eddig 10 szezont ért meg, a FOX idén május 10-én pedig megrendelte a 11. évadot is.

(cse)

„A nagybácsim szerint kurvára jó crackezni” (Cartman)

Matt Stone, Trey Parker: South Park (1997– )

Az argó, szleng és általános csúnya beszéd kedvelőit leszámítva másoknak is szól a South Park. Ne verjen senkit se át a szándékosan gagyi rajzolás: a sorozat felnőtteknek szól.

Lehetne arról vitatkozni, hogy miért is jó a South Park. Első sorban sokat dob rajta, hogy az (érezhetően) számítógéppel készített grafika és a japán anime-vonallal szemben egyszerű rajzot használ (a rajongók tudják, hogy az első néhány epizód után Matt Stone és Trey Parker áttért a számítógépes produkcióra, mert így időben sikerült elkészíteni az új részeket). A South Park vizuálisan aligha dübörög, azonban az első 1997-ben levetített résztől, egészen a 2012-es szezonig ugyanazt a lovat lovagolja meg a rajzfilm: a standard amerikai politikai korrektséget visszájára fordítva egyfajta szalonlázadást követ el.

Becsületes producer nem adná a nevét olyan projekthez, amelyben a zsidókkal, színes bőrűekkel, egyházi vezetőkkel, növekvő számú sztárral és közéleti személyiséggel kötekednek minden finomságot nélkülözve.

Az alapfelállás: adott Stan, az átlag amerikai kissrác, Kyle, a zsidó gyerkőc, Kenny, aki született vesztes (és minden epizódban meghal) és Cartman, aki neonáci, hím sovén elkényeztetett kis gennygombóc, és a sorozatból röviden kimaradó Kenny-utód, az ultrafélénk Butters. A helyszín, South Park az Alsó-Bivalyröcsöge amerikai megfelelője: a kisváros, ahol az emberek a szokottnál is korlátoltabbak. A gyerekek lényegében archetípusok, akik a mellékszereplőktől lesznek izgisek: a meleg Saddam Hussein, akinek az Ördög a szeretője, Chéf bácsi, aki minden jel szerint nőcsábász és nem hisz a szexuális felvilágosítás erejében, Törcsi az intelligens és erősen marihuánázó törölköző, Kula bácsi, aki egy beszélő kaki, Mr. Garrison, a homofób és egyben meleg tanár, illetve az élettársa Mr. Furkó (eredetileg Mr. Slave), akinek az ánuszában egy alkalommal eltűnik Paris Hilton.

A sorozat 16 évada alatt a katolikus egyházon át egészen a szcientológiáig minden vallást végigaláz, közben a pápát, George Busht, Michael Jacksont, Mickey egeret és számos létező és kitalált hírességet sem kímélnek. A South Park magyar szinkronnal is ütős: az okosan megválasztott színészek és a (botrányosan) találó fordítás laza kis esti programot farag a mesefilmből.

(kb)

Cumizó társadalmak

Matt Goening: A Simpson család / The Simpsons (1989– )

Az idők során mondhatni kevés olyan, fültőre csattanó pofont kapott a standard amerikai, idillikusnak beállított társadalommodell, mint amilyent a Simpsons sorozat adott neki.

Springfieldben bizony senki sem tökéletes: az üzemigazgatók korruptak, hatalomvágyóak, a családapák részegesek és eltunyultak, a gyerekek céltalan pótcselekvésekkel pazarolják idejüket – nem beszélve arról, hogy a tanáraik inkompetensek, a rendőrök meg inkább eltűntetik a néhanapján előforduló, tyúktolvajlás-szintű bűnügyek nyomait, mintsem abba kelljen hagyják a pogácsarágcsálást.

A családok poshadnak: vagy bele vannak görcsölve perspektívátlan, repetitív kényszercselekvéseikbe (ezt hívjuk kispolgári életstílusnak), vagy az állandósult extrémizmus mellett döntenek.

Springfield menthetetlen, ámde, valamily csoda folytán, mégis funkcionális város marad, hiába szinte mindennaposak az atomreaktor-balesetek, hiába beteg folyton a Wendell névre hallgató iskolásfiú, és hiába úsz meg minden felelősségrevonást az igazi amerikai „antimintagyerek”, Bart Simpson.

De ha jobban belegondolunk, csak van valami baj Springfieldben, hiszen senki nem fejlődik semmit... Mindenki, Burns vállalattulajdonostól a szexuálisan és emancipációs kísérleteiben frusztrált Marge családanyukáig egy és ugyanazon, etikátlan, öncélú és önromboló cselekedeteket végzi reggeltől estig, éjjeltől hajnalig. És hiába sikoltozik Lisa Simpson idealizmusa, a város naponta sárba tiporja az összes létező pozitív, előremutató, testi és szellemi fejlődést segítő eszmét. Még a varázslók által elátkozott Harry Potter is felnőtté tudott válni nagy nehezen, épp csak Maggie Simpson cumizik bő félezer epizód óta is.

Maggie-t metonímiaként is értelmezhetjük, hiszen tulajdonképpen minden túlnyomórészt betegesen sárga bőrű szereplő ugyanezt teszi: pillanatnyi szükségleteinek minél kisebb erőfeszítéssel való kielégítésére törekszik, ámde elvárásait a huncut körülmények mindig csak „hazugcumival” jutalmazzák. Miből legyen tehát fejlődés, miből legyen kibontakozás, miből legyen teljes élet?

Simpsonék csetlés-botlása, teliszájjal röhögésre sarkalló beszólásaik tulajdonképpen arra mutatnak rá, hogy társadalmunk manapság is kőkorszaki etika alapján működik. Már várom azt, hogy valamelyik Simpsons-epizódban, cameo-vendégszerepben felbukkanjon Fred Flintstone, lábhajtányos autójával végigszáguldjon Springfield főutcáján, belerikkantva hervaszthatatlan jókedvét a rádioaktív por szennyezte, hasadó hajnal és hasadó tudatok fényétől beragyogott végtelen butaságba.

(fi)

Bite My Shiny Metal Ass

Matt Groening, David X. Cohen: Futurama (1999–2003, 2008– )

Sitcomból kétféle van: családi és munkahelyi. A Simpson család sikere után a Fox addig piszkálta az azt kiötlő Matt Groeninget, hogy készítsen egyet a második fajtából is, hogy az ezredforduló környékére előállt a Futurama koncepciójával. Nem véletlen az ezredforduló: a Futurama munkahelyi sitcom ugyan, de ugyanakkor sci-fi paródia is, amelynek pilotja 1999 szilveszter éjjelén kezdődik, és ezer évvel később folytatódik, a következő ezredfordulós bulin. Az alkotók nem a semmiből teremtették ám az új világot, hanem megfogtak egy csomó figurát, témát, motívumot, utó- és disztópiát, amit a 20. század addig kitermelt sci-fi-műfajban, és ezek parodisztikus összegyúrásával jött létre az új sorozat.

Fry-t, a lusta New York-i pizzafutárt véletlenül lefagyasztják az említett dátumon, és ezer évvel később kiolvasztják, immár New New York-ban, ahol alienek, robotok, és régi hírességek megőrzött, beszélő fejei furikáznak, valamint saját, addigra elaggott ük-ük-ük-unokája is, akinek szállítócégénél dolgozni kezd. Munkatársai a küklopsz Leela (a Rém rendes család Katey Sagaljának hangjával), Bender, az alkoholista robot, Doktor Zoidberg, a humanoid rák (vagy rákoid ember), és még egy jópár színes figura. És állandóan tálcán hordozzák Nixon fejét is, aki persze elnök – az immár egyesült Földé.

Ahogy minden rendes sci-fi-ben lenni szokott, a jövő igazából a jelen problémáit boncolgatja, ez így van a Futurama esetében is, olyannyira, hogy szégyentelenül keverednek benne kortárs elemek a vicces, kitalált jövőéivel: a témák között az időutazástól, az alien-inváziótól és a robotok jogaitól kezdve egészen a korporatizmusig, a napi politikáig és a környezetvédelemig minden megtalálható, és szerencsére teljesen mellőzi az amerikai sitcomok rákfenéjét, a pátoszt. Minden gúny tárgya lesz, de nem obszcén vagy alpári modorban, hanem utalásokkal, áttételekkel, idézetekkel és rájátszásokkal. Ahogy egy kult-sorozatnak tennie kell.

Sajnos, eme kultstátuszt a Fox túl komolyan vette, mert a sorozat nem lett akkora fejőstehén, mint Simpsonék, így egy ideig meg is szüntették, aztán eladták, s egy csomó kalamajka között készült pár egész estés nagyjátékfilm (ezekről írtunk is), viszont a nézők könyörgése hatott, és éppen a cikk írása közben fut a negyedik epizód az új, újraindított, immáron hetedik szezont taposó Futuramából, csak épp egy más, kisebb csatornán, a Comedy Centralon. Ötletből már egyre kevesebb van, mert a jövőt alaposan kibányászták az alkotók, de a sorozaton még mindig jól lehet röhögni. És ez a fontos.

(jbn)