Fiatal filmesek celluloidra forgatják a világ első Drakula-filmjének remake-jét, aminek eredeti változata a második világháború alatt tűnhetett el.
Kinyílik a liftajtó. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem stúdiójának előterébe lépek, két emelettel a földszint alatt. Amint körbenézek, sápadt arcú, fehérre sminkelt színészekre téved a tekintetem, akik jóízűen pizzát esznek. Óriási a sürgés-forgás és mindenki tart valahová. A stúdióban egy bevilágított, felépített díszlet vár, melynek központi eleme egy olyan kórházi ágy, amin szíjak feszülnek. Nemsokára színészek öltöztetik fel a teret, akik makulátlan fehér orvosi köpenyekben keltenek bennem baljós érzetet. Nem véletlenül, hiszen egy Drakula-film forgatásán járok.
A némafilm korszakában, a huszas években rengeteg Drakula-film készült, melyek egyik legemblematikusabb darabja a Murnau-féle Nosferatu. Az egyszerre kultuszfilmnek és egyetemi tananyagnak számító alkotás nemcsak a horror és a fantasy műfajainak, hanem Drakula gróf megannyi vérfagyasztó kalandjának is utat mutatott. Mindez logikusan vonja maga után azt a következtetést, hogy a Murnaué volt az első ilyen film. Utóbbi állítás, úgy tűnik, komoly helyesbítésre szorul.
Minden jel arra mutat, hogy a Nosferatu 1922-es bemutatása előtt egy évvel, 1921-ben egy marosvásárhelyi születésű rendező, Lajthay Károly volt az első, aki Drakula-filmet készített Drakula halála címmel. A filmtörténeti baklövésnek az okozója pedig kétségkívül az, hogy Lajthay filmje elveszett, egyes sejtések szerint a második világháború alatt. Ellenben a film létezéséről maradtak nyomok. 1921-es tudósítások szerint a filmet februárban, Bécsben mutatták be, majd pár évvel később, 1924-ben Pánczél Lajos filmesztéta kiadta a Drakula halála című „fantasztikus filmregényt”, amelynek előszavában említésre kerül a rendező és forgatókönyvíró, Lajthay Károly, valamint a film szereposztása is. További érdekesség, hogy Lajthay mellett Kertész Mihály (a Casablanca rendezője) jegyezte a forgatókönyvet. Erdély tehát nem kizárólag Drakula gróf ikonikus megtestesítőjét, Lugosi Bélát adta a világnak, de Lajthay személyében az első rendezőt is, aki vászonra vitte Drakula gróf történetét.
Lakatos Róbert Árpád filmrendező, a Sapientia EMTE filmes szakának főállású oktatója, az Erdélyi Magyar Filmszövetség elnöke, aki a Drakula-film projektfelelőse és „keresztapja” így arra gondolt, hogy éppen itt az ideje annak, hogy egy remek remake nyomán szülessen újra Lajthay elveszett filmje. Ezúttal a forgatókönyv alapjául Pánczél fantasztikus filmregénye szolgál, melynek 13 fejezetét sapientiás diákok viszik vászonra úgy, hogy minden egyes fejezetet más-más fiatal filmes rendezhet.
Stúdióbéli turistáskodásom alatt ezúttal Sztercey Benedek Szabolcs fejezetének forgatása zajlik. Bár filmszakos hallgatóként volt alkalmam párszor forgatásokra tévedni, ez az első eset, hogy a felvételek során nem digitális technológiával találkozom. A Drakula-film ugyanis celluloidra, filmre forog, és a korhűség alapkövét tiszteletben tartva némafilm. Kiemelendő, hogy az analóg technika használata nem csupán a film esztétikáját határozza meg, hanem a forgatás teljes dinamikáját és munkamorálját, hiszen itt tényleg minden másodperc számít. A filmre vett nyersanyag manapság egyre ritkábban fordul elő és gyártási szempontból ez korántsem véletlen, mivel roppant költséges. Épp ezért a filmkészítő nem lacafacázhat, nem vetetheti fel rengetegszer ugyanazt a jelenetet, mivel tartalékai sokkal végesebbnek bizonyulnak, mint a digitális technológia esetén.
Szabolcs stábja pontosan tudja ezt, így minden egyes snitt hosszát stopperórával mérik. Ez a meglehetősen koncentrált fegyelem felvetette bennem a kérdést, hogy mégis mennyi ideig képes egy filmtekercs forogni. A válasz sokkoló volt: mindössze két és fél percig. A rendező, Sztercey Benedek Szabolcs beismeri, hogy a forgatások legelején elég nehezen tudott spórolni a nyersanyaggal, viszont hamar kialakult egy olyan rutin, melyre támaszkodva költséghatékonyan és produktívan sikerült alkotni.
Bár némafilmről van szó, Szabolcs hozzáteszi, hogy olyan színészvezetést alkalmaz, ami a hangosfilmre jellemző, tehát alapvetően egy realista színészi játékra törekszik, nem a túlzottan expresszív, teatrális némafilmes játékra. Arra, hogy válhat-e ez a Drakula-film relevánssá napjainkban, Szabolcs a következőképpen válaszol: „A mi esetünkben ami egy szép gondolat lehet, az az, hogy egy elveszett és már nem létező filmet forgatunk újra a saját világlátásunk alapján”. Ennek értelmében a Drakula halála című film nem próbálja Lajthay alkotását egyfajta tükörfodítás révén reprodukálni, hanem új kontextusba ágyazza be azt.
A Drakula halálának címszerepében Pálffy Tibort láthatjuk majd, a női főszerepet Molnár Enikő alakítja, a további szerepeket pedig Salat Lehel, Szűcs Ervin és Váta Lóránd játsszák. Egyelőre a film egyharmada készült el, de kellő anyagi támogatással pár éven belül akár a moziban is izgulhatunk a mi Drakulánkért. Nem szeretnék patetikusnak tűnni vagy kéretlen tippeket adni az alkotóknak, de Lajthay filmjének századik évfordulóján elég frappánsan sülhetne el a premier annak a Drakulának a haláláról, aki egy évszázad után végre feltámadhatott.
