Az ötödik Terminátor a franchise két nagy sikerfilmje, az első és a második rész szellemiségét hivatott megidézni, de végül csak az újrahasznosításra futotta.

A Terminátor 2.: Az ítélet napja / Judgement Day részben azért minden idők egyik legjobb folytatása, mert James Cameron protagonistát csinált a nyitó rész emlékezetes antagonistájából. Főellenség általában akkor lehet címszereplő is egyben, ha mondjuk horror a zsáner, amitől a Terminátor – A halálosztó nem is állt olyan távol (ne feledjük, Cameron jegyzi a Piranha 2.: Repülő gyilkosokat is). A második Terminátornak viszont már a műfaja is inkább egy alacsony korhatáros családi- és gyerekfilm, hisz az első mozi „halálosztója” immár embert sem ölhet benne. Cameron ráérzett a folytatások egyik fontos szabályára, mely szerint az új főgonosznak olyannyira kemény ellenfélnek kell lennie, hogy attól még az előző antagonista is átáll a jók oldalára.

A T2 azonban – több sikeres sequelhez hasonlóan – inkább egy nagyobb büdzséjű ön-remake, és a soron következő, immár hagyományos folytatás (A gépek lázadása / Rise of the Machines) el is vérzett, mivel újításként pusztán egy női Terminátort tudott felvonultatni. A negyedik (Megváltás / Salvation) immár a poszt-apokaliptikus jövőben játszódott, nagy csavarja pedig az volt, hogy John Connor kishíján bigott diktátorrá vált benne, a főhős pedig félig ember, félig Terminátor volt. Ez már jobban hangzik, de hiába, a filmről lerí, hogy a Charlie angyalai rendezője követte el. Az ötödik rész ugyancsak a jövőben kezdődik, de felütése alapján sokáig prequelnek tűnik, hisz az első Terminátor nyitányát látjuk, csak más szemszögből. Az alkotók első újdonsága az, hogy felülírják és egyben összefércelik az első két rész eseményeit egy új időutazásos cselekményszál segítségével, miközben a többi folytatást ignorálják. Amikor a nyitó rész gonosz Schwarzeneggere épp lecsapna Sarah Connorra, közbelép az első sequel jó Arnie-ja. A fő csavar viszont az – és ezt a poént már a trailer lelövi – hogy ezúttal már az időben szintén visszaküldött John Connor a félig ember, félig gép hibrid, egyben az antagonista.

Mintha a készítők úgy ültek volna le ötletelni az ötödik részről, hogy megpróbálnak rájönni, mitől működött a második film, és végül egyszerre igyekeztek megidézni annak retró hangulatát és reprodukálni a csavarjait. Nagyban építenek a nosztalgia erejére is: nem csak hogy újra előveszik a jó öreg Governatort, de meg is duplázzák, plusz visszahívják a higanymozgású T-1000-est is, aki ezúttal a nem nő, hanem ázsiai. Nem hagyják parlagon az Osztrák Tölgy sztár-státuszát sem: ahogy a többi késői geronto-szerepében, a Svájcinéger ezúttal is elmorzsol néhány egysorost, na meg haknizik egy keveset olyan örökzöld slágerekkel, mint a „gyere velem, ha élni akarsz”, az „életben marad”, és a „visszatérek”. Becsúszik pár vállalható poén is, az alkotók például Swarci őszülő halántékán is viccelődnek egy sort, de a filmnek sajnos többnyire olyan a humora, mint egy T-800-as modellnek, ami most jött a futószalagról.

A film nyitánya rögtön megmutatja az „ítélet napját” egy katasztrófapornó-szekvencia keretén belül, amire semmi szükség, hisz láttuk a második részt, de később már azt kívánjuk, bár kapnánk még ebből. Az alkotók ugyanis a későbbiekben mást sem csinálnak, mint az első két film (mára elavult) effektjeivel próbálnak meg lenyűgözni minket, feledve, hogy 2015-öt írunk. Látványelemeket hiába várunk, kivéve persze a Sarah Connor emancipált női szerepére tökéletes Khaleesit, akarom mondani Emilia Clarke-ot. (És ahogy a második részben Kyle Reese testőr szerepét a Terminátor vette át, úgy itt Sarah a soros.) Az első két mozi sztorijából burjánzó cselekmény főleg abban merül ki, hogy a készítők (a karaktereken keresztül) megpróbálják elmagyarázni nekünk a sok időutazás okozta kavarodást, miközben már maguk is rég belezavarodtak. A cselekmény fő pozitívuma, hogy felvonultat egy napjainkban játszódó jelenetsort, és az információs technológia totális térnyerését látva már nem is tűnik többé olyan irreálisnak a Skynet okozta leolvadás.

Az alkotók ott rontották el, hogy azt hitték, egy második rész (vagy ön-remake) stratégiája olajozottan működtet majd egy ötödik installációt is. Inkább azt kellett volna csinálniuk, amit a Sikoly 4 vagy a Jurassic World készítői tettek, akik egyaránt humorosan reflektáltak arra, hogy művük nem több egy sokadik sequelnél. Utóbbiak például épp úgy teszik meg protagonistának a raptorokat és a T-Rexet, mint a második Terminátor-opusz a címszereplőjét (és amúgy egy T-Rex méretű raptor hibridet vonultatnak fel főellenségként), de utalnak arra is, hogy leginkább a közönség várja el a minden képzeletet felülmúló új monstrumot minden installáció alkalmával. És az önirónia mellett még egy fénykorában járó Cameron is piszkosul hiányzik jelen filmből. Azért hangsúlyozom, hogy fénykorában lévő, mert a direktor bevallása szerint imádja eme mozit, ami egyébként másról se szól, mint az ő istenítéséről.