Tizenkét év elteltével, hosszas jogi és pénzügyi manőverek után, James Cameron ötletgazda-rendező, Linda Hamilton ősanya és Edward Furlong nélkül folytatódik az utóbbi húsz év egyik legnagyobb hatású filmes próféciája. Amikor Cameron megálmodta a lángok közül kiemelkedő kitinpáncél képét, még nem sejtette, hogy a technikai nehézségek miatt a történet főszereplőjével együtt az egész filmet a jelenbe helyezi majd, és ezzel megalkotja a filmtörténet talán legszebb low-budget tech-noirját. Az 1984-es Terminátor – A Halálosztó sikeresen ötvözte a nyers brutalitást a forradalmian ötletes technikai megoldásokkal és csavaros jövőképpel, megteremtve a lehetőséget, hogy a történet és a technika további csiszolásával hét év múlva túllépjen önmagán.
Az ugyancsak James Cameron író-rendező irányításával és Adam Greenberg operatőr képeivel készült Terminátor 2 – Az ítélet napja (1991) elegánsabb kivitelben tálalja a kibernetikus organizmus(ok) földi kalandjait, és korábban nem látott számítógépes trükkjeivel testközelbe hozza az apokalipszist. Cameron a második résszel nemcsak legendát, de családi mozit farag filmjéből, hiszen Schwarzenegger apafigurája „a jövő gondoskodása” szlogennel akár nyugdíjbiztosító-reklámnak is elmenne. A Terminátor-bilógia túlzás nélkül felér egy trilógiával, a fémszálak el vannak varrva, a T-800-as modell bölcsen feláldozta magát, a jövő azonban még mindig itt ficánkol az orrunk előtt. CGI-forradalom, pixelpatkányok és egy szuszra leforgatott trilógiák korát éljük, így az idő mechanikus parancsának a Terminátor-franchise sem tudott ellenállni.
A harmadik epizód rendezője, Jonathan Mostow (A félelem országútján (1997), U-571 (2000)) ezúttal is magával hozta jó értelemben vett B-filmes lelkesedését és a csavaros történet szeretetét, a számítógépes animációt az emberi érzékelés határain belülre szorította, és a biztos siker kedvéért a karakterábrázolás hiányosságait, a sztori bökkenőit és – sajnos – a feszültséget humorral és kikacsintásokkal próbálta ellensúlyozni. John Connor (Nick Stahl) kiábrándult huszonévesként napról napra él, biztonsági okokból semmilyen adatbázisban nem szerepel, ám leendő szerelmén, Kate Brewsteren (Claire Danes) keresztül így is rátalál a jövőből visszaküldött T-X márkajelzésű Terminatrixe (Kristanna Loken). A felfújható mellekkel és hatalmas tűzerejű fegyverekkel ellátott halálosztó Connor leendő vezérkarára vadász, ki tudja, talán már csak rutinból, arra azonban nem számít, hogy Connor mellett a T-101-es modellbe (Arnold Schwarzenegger) is belebotlik.
A film 109 perce egyetlen hosszadalmas hajszát, számos múlt-jelen-jövő magyarázkodást, meggyőző trükköket, nulla pihenést és egy nagyon bájos csavart tartogat a néző számára. Az első részben félreartikulált 17 mondatához képest Schwarzenegger ezúttal számos kulcsfontosságú sort, potenciális szállóigét és pár komikus grimaszt ad elő – mintha csak azért zúzna darabokra egy fél várost a történet során, hogy a világ megmentésén fáradozó pártfogoltjait szórakoztassa. A helyzet azonban egyre fokozódik, a T-101-es a tempó fokozódásával eldobja a bohócsipkát, sőt, a vég közeledtével egy skizofrén magánszámot is előad. Az első rész gonosz gyilkológépe és a második rész jóságos apafigurája után valóban kihagyhatatlan ziccer az emberek szolgálatába állított gép meghasonlása, valójában azonban csak arra elegendő, hogy az egydimenziós hajszát másfél óránál hosszabbra nyújtsa.
A Terminátor 3: A gépek lázadása ugyanis egy poénra hegyezett, színtelen-szagtalan, okosan mértéktartó és éppen ezért szerethető film, amely az első két rész után nem teszi teljesebbé a trilógiát, de legalább lezárja azt.
