A Szárnyas fejvadász 2049 hipnotikus látványvilágú sci-fi, mely folytatásként ugyan megállja a helyét, csak arról feledkezett meg, hogy napjainkban már nehezebb újat mondani a robot-lélektanról, mint három évtizeddel ezelőtt.
A filmtörténet egyik legkultikusabb sci-fije, az 1982-es Szárnyas fejvadász örökké ott fog szerepelni a cyberpunk fogalom mellett a műfajszótárban. Nem csak nyomasztóan izgalmas világképe miatt lett emlékezetes, a mesterséges intelligencia morális és pszichológiai kérdéseivel, a robot-ember kapcsolat dinamikájával, a felgyorsult globalizáció veszélyeivel foglalkozó film a 80-as években úttörő alkotásnak számított. Csaknem negyven év elteltével azonban már elég nehéz olyan kérdéseket találni, amit más sci-fi még ne tett volna fel, és a valamiért szükségesnek tartott Szárnyas fejvadász 2049 is küszködik a feladattal.
Amikor egy régi klasszikust újra elővesznek valamilyen formában – legyen az folytatás, remake vagy reboot – mindig érződik az alkotáson, hogy a készítők hogyan viszonyulnak az alapanyaghoz. Van a már-már másolásra hajazó hűség, a teljes újragondolás, vagy az eredeti tiszteletben tartása és annak továbbgondolása. A Szárnyas fejvadász 2049 esetében az utóbbi történt, a rendező Denis Villeneuve (Érkezés, Sicario) filozófiában, képi világban és tempóban is hű maradt az eredeti szellemiségéhez, ebből kifolyólag a film hangulata meditatív és nyomasztó, a cselekmény lassan csordogál előre (a játékidő 2 óra 43 perc, és ezt rendesen meg érezzük is), a „Mennyire ember a gép, és mennyire gép az ember?” kérdés pedig továbbra is központi szerepet játszik. Villeneuve tökéletes választás volt a rendezésre, hiszen úgy tudta egy másvalaki mesterművét továbbgondolni, hogy egyszerre maradt hűséges az alapanyaghoz és a saját rendezői stílusához. Az operatőr Roger Deakins (A remény rabjai, Nem vénnek való vidék) olyan esztétikus vizualitással meséli el a történetet, hogy már csak ezért is megéri nagyvásznon nézni a filmet, egyedül Vangelis zenéje hiányzik nagyon, bármennyire is tisztességes munkát végzett Zimmer és Wallfisch.
A Szárnyas fejvadász 2049 méltó folytatás, de ettől még nem lesz belőle is korszakalkotó film. Kétségkívül hatásos az élhetetlen és nyomorúságos világ atmoszférája, ahol az átlagemberek soha életükben nem láttak természetet, a sötét utcákat bevilágító neonreklámok üzenetei pedig egy dekadens és végtelenül magányos társadalmat feltételeznek. Azonban egy sci-fi eposzhoz nem elég az izgalmas jövőkép, kell mellé még egy egzisztenciális dilemma is. A Szárnyas fejvadász 2049 nem tud olyan témát bedobni, amit már nem dolgozott fel más hamarabb és jobban (legutóbb például a Westworld maxolta ki a robot-lélektan témát). Jó példa erre Ryan Gosling karakterének, K-nak a hordozható hologram barátnője Joi (Ana de Armas), akinek millió másolatát bárki megvásárolhatja magának. Érezhetően az alkotók fontosnak tartották kettejük történetszálát, ám az ilyen kapcsolattal járó pszichológiai és filozófiai kérdéseket sokkal érzékletesebben és okosabban feldolgozta pár évvel ezelőtt A nő (Her, 2013) című film, mely ráadásul árnyalta is ezt a helyzetet, míg a Szárnyas fejvadász 2049 szinte idealizálja az ilyen típusú „párkapcsolatot”.
K barátnőjével pedig rákanyarodhatunk a film legnagyobb problémájára, a nőábrázolásra, ami szintén hűen követi a nyolcvanas évek mentalitását. Nem is akarnám ezt felemlegetni, ha nem lenne ennyire zavaróan szembetűnő. Valaki egyszer elmondhatná a producereknek, hogy a progresszív nőábrázolás nem annyiból áll, hogy sok erős nőt teszünk egy filmbe, hanem például betekintést nyújtunk valamiféle női nézőpontba. Míg Michael Baytől nem számítanék jobbra, Villeneuve-tól az Érkezés után ezt pont nem vártam volna. A male gaze túltolása és a férfifantázia kiszolgálása már szinte komikus is lehetne némi iróniával, vagy elgondolkodtató kritikus hangvétellel, de itt ebből egyik sem található meg, van helyette azonban pár teljesen öncélú jelenet, például az egyikben – miután kellőképpen végigpásztázta a kamera az újszülött replikánsnő meztelen testét – a Jared Leto-féle Wallace teljesen illogikus cselekedetével nem csak feleslegessé, de egyenesen hülyeséggé válik az elmúlt öt perc. Engem speciel nagyon érdekelt volna, hogy mit kezd a hús-vér embernő 2049-ben, amikor mindenkinek szexi babaarcú hologram- vagy replikánsbarátnője van, és az utcán nem látni mást, csak 15 méteres nagyságban kivetített pucér nőket.
A Szárnyas fejvadász 2049 egyáltalán nem hibátlan film – elég nehéz is 2 óra 43 perc alatt nem hibázni – de attól tartogat elgondolkodtató és meglepő fordulatokat. Főként az alapkonfliktusban rejlő filozófiai kérdések érdekesek, de ezeket a maratoni játékidő alatt sem fejti ki a film (talán egy készülő trilógia későbbi részeire tartogatják). Kár, hogy nincs meg benne az a plusz, ami mesterművé tehetné, így emléke évek múlva úgy el fog mosódni, mint könnycseppek az esőben.
