Míg a hasonló minőségű Támadás a Fehér Ház ellenben az amerikai elnök köszönhette neki az életét, itt most egy kézzel az orosz elnök bőrét menti, a másikkal a harmadik világháborút akadályozza meg. A Hunter Killernek már a címe is olyan, mint egy koradélutáni tévéfilmnek, ráadásul a végeredményt látva nehéz elképzelni, hogy az ördögbe jutott ez el a mozivászonig.

A jelenlegi aktuálpolitikai helyzetben nehéz bizarrabb szituációt elképzelni, mint amikor a hős amerikaiak a víz alatt mentik a megpuccsolt orosz elnököt, márpedig itt pontosan ez a helyzet. Joe Glass öntörvényű tengeralattjáró-kapitányt a Jeges-tenger mélyére küldik, hogy kiderítse, mi történt az amerikai flotta egyik tengeralattjárójával. Közben kiderül, hogy az orosz védelmi miniszternek éppen puccshoz támadt kedve, az amerikai hazafiak pedig akár a tenger aknamezős mélyén is hajlandók ellopakodni az orosz elnökért, csak nehogy kitörjön a harmadik világháború. Az ötlet George Wallace és Don Keith 2011-es regényén alapszik, erre csaptak le gyorsan az álomgyárban is. Ezt néhány év huzavona követte, mert a jogokat megvásárló Relativity Media időközben csődbe ment, az új vevő, a Millenium pedig néhány évig pereskedett velük, mire 2016-ban végre nekiállhattak a forgatásnak. Közben a rendező személye is gyorsan változott: először Antoine Fuqua (A hét mesterlövész, Mélyütés), majd Martin Campbell (Casino Royale) kapta meg a projektet, hogy aztán végül a Seftes zsarut (iNumber Number) jegyző Donovan Marsh forgassa le a filmet.

Gerard Butler utoljára A törvénytisztelő polgárban tett le érdemleges színészi alakítást az asztalra, pedig annak már lassan tíz éve. Itt sem bíztak rá sokkal többet annál, minthogy egyféle szigorú arcot vágjon végig, de a Hunter Killer nem is a színészi kiteljesedések filmje. Főleg, ha egy kínosan egysíkú figurát kötelező szájbarágással terveztek meg bemutatni: Joe Glass tipikusan az a karakter, akiről az elején elpusmogják, hogy igen nagy ász, aztán jól meg is mutatják ezt nekünk. Nagyjából azonos időközönként kapunk egy olyan jelenetet, amikor Glass a protokollt felrúgva idegroham-közeli állapotba hozza a legényéget azzal, hogy az utolsó utáni mikroszekundumban hajt végre valamilyen bravúrt. Közben pedig csak és kizárólag olyan mondatok hagyják el a száját, amiket még ember nem ejtett ki egy ilyen krízishelyzetben. Meg úgy egyébként sem.

A filmplakáton vele és Gary Oldmannel hirdetik a filmet, de hát hülyék is lennének nem egy friss Oscar-díjas színészóriással reklámozni a filmet, még akkor is, ha Oldmannek nagyjából öt percnyi lényegtelen keménykedés jut csak a filmben. Fájó az is, hogy Michael Nyqvistnek ez volt az egyik utolsó szerepe, mielőtt tavaly tüdőrákban elhunyt volna, talán e tény miatt az általa alakított orosz kapitányt nem lehet még rendesen gyűlölni sem, bár valószínűleg neki is csak annyi instrukciót mondtak, hogy üsse fel a vén orosz tengeri rókák lexikonját, és játssza el azt, amit az első oldalon talál. Szintén jó a vásznon látni Maggie Smith fiát, Toby Stephenst, bár valószínűleg ő is hasonló instrukciókat kaphatott Navy SEAL-kommandósként. A keménykedés mellett azt a minimális humort, ami fellelhető a filmben, ő szolgáltatja.

Pedig a Hunter Killeren aztán lehet nevetni: vannak olyan pillanatai a filmnek, amikor már-már gyanús lesz, hogy szándékosan hajlítják paródiába – aztán beúszik szokás szerint Gerard Butler kőkemény arca, és minden kétséget eloszlat: itt bizony a nézőn kívül mindenki halálosan komolyan gondolta ezt a filmet. Ezt leginkább a már említett dialógusok vonalán lehet érezni: szájbarágós és fellengzős mondatok váltakoznak, amelyekből végig hiányzik az életszag. A logikátlanságokra érzékenyebben reagáló nézők számára már a film elején érdemes eltompítani ezt az érzéket, ebből is van ugyanis elég; egetrengető CGI-t sem kell várni tőle, pont olyan színvonalat hoz, mint egy kissé felturbózott NCIS-rész.

Kicsit olyan, mintha Gerard Butlerben beragadt volna az elnökmentő-gomb, mit számít, hogy orosz vagy amerikai az az elnök, ő majd jól megmenti mindet. Csak sajnos közben a karrierje is beragadt abba a skatulyába, ahova nem túl nagy dicsőség tartozni: ha halálkomoly arccal kell elkormányozni egy lagymatag moziélményt, akkor őt hívják.