1985-ben egy svájci-francia koprodukcióban készült „hidegháborús sportfilm” nyerte el a legjobb idegen nyelvű mozinak járó Oscar-díjat. Vajon emlékszik még rá valaki az elvetemült sakkfanatikusokon és Michel Piccoli tisztelőin kívül? Aligha. Pedig nehezen érthető a Veszélyes lépéseket övező konok közöny.
Habár Richard Dembo három tételből álló rendezői életműve végül torzó maradt, első nagyjátékfilmjét, a Veszélyes lépéseket nem csupán az ítészek süvegelték meg, de a maga korában a nézők is elismerően fogadták. Több rangos kitüntetést is begyűjtött, 1985-ben pedig még a legjobb idegen nyelvű mozinak járó Oscar-díjat is sikerült elhódítania. Ilyen előzmények után elvileg nem is lehetne kérdés, hogy a mű beágyazódott a filmtörténeti emlékezetbe, és ha nem is vált széles körben kultdarabbá, az átlagnál valamivel tájékozottabb mozisták számára ma sem ismeretlen. Csakhogy Dembo „hidegháborús sportfilmje” mintha elnyelődött volna a premierje óta eltelt négy évtized örvényében. Mi most megkíséreljük áttörni az érdektelenség acélfalát: a Veszélyes lépések ugyan korántsem mestermunka, de kellően sokrétegű ahhoz, hogy akár a mai közönséget is sikerrel szólítsa meg.
Két különleges tehetséggel megáldott sakkmester áll a sztori középpontjában. Akiva Liebskind (Michel Piccoli), az idősödő világbajnok a Szovjetunióból érkezik Svájcba, hogy összemérje tudását fiatal, öntörvényű ellenfelével, a szintén orosz származású, de évekkel korábban Nyugatra disszidált Pavius Frommal (Alexandre Arbatt). Bár viszonyukat sosem jellemezte baráti szívélyesség, távolról mindketten tisztelik a másikat, a feszült hangulatú játszmák során azonban a legkönyörtelenebb taktikáktól sem riadnak vissza. A tét hatalmas: ha Akiva veszít, elbúcsúzhat világbajnoki címétől. Zsidó származása miatt hazájában sem lelkesednek érte, a szovjetek számára mégis presztízskérdés, hogy diadalt arasson kihívója felett, Frommra ugyanis közellenségként tekint a keleti szuperhatalom.
Liebskind szívbeteg: nem pusztán az ifjú trónkövetelővel kel birokra, de a halállal is versenyt fut. Világbajnoki címvédése tökéletes lezárása lehetne a karrierjének, csakhogy Frommban emberére talál: a sakkvirtuóz mindig egy lépéssel „mestere” előtt jár, és ahogy végéhez közeledik a gigászi torna, egyre biztosabbá válik a győzelme. A két megszállott perfekcionista apró, de körmönfont trükköket is bevet a siker érdekében: Fromm azzal próbálja megzavarni a mindig kimért, megfontolt Akivát, hogy rendszeresen elkésik a találkozókról, a világbajnok stábja pedig elrejt egy parafenomént a közönség soraiban, akinek az a dolga, hogy hipnotizálja a szeszélyes zsenit. Amikor Liebskind egészsége megrendül, éceszgéberei úgy igyekeznek némi haladékot nyerni, hogy Svájcba csempészik Fromm rég nem látott, Szovjetunióban ragadt feleségét, Marinát (Liv Ullmann). A hullámvölgybe jutott frigy (a nő válni akar), a tajtékzó érzelmek elterelik ugyan Pavius figyelmét, ellenfele azonban ekkorra már a fizikai összeomlás szélére sodródik, így az is kérdésessé válik, egyáltalán befejeződhet-e megnyugtató módon a játszmasorozat.
Dembo filmjének történetét az 1978-as sakkvilágbajnokság felejthetetlen döntőjének eseményei ihlették. A három hónapig tartó viadal során a szovjet világbajnok, a 27 éves Anatolíj Karpov csapott össze húsz esztendővel idősebb honfitársával, Viktor Korcsnojjal, aki nem sokkal korábban disszidált hazájából, így – a nemzetközi jog értelmében – hontalannak számított. A végsőkig kiélezett párharc hamar politikai dimenziót is öltött. Eredménye már csak a presztízsszempontok miatt sem volt mellékes a hidegháborús hatalmi tömbök számára. A világ úgy voltaképp úgy tekintett a döntőre, mint a szovjet blokk és a nyugati világ szimbolikus értékű összeütközésére.
Ezek után egyáltalán nem meglepő, hogy a Veszélyes lépések is értelmezhető hidegháborús allegóriaként. Dembo filmje a nyolcvanas évek első felében készült, vagyis abban az időszakban, amikor az Egyesült Államok egyre több fronton utasította maga mögé ádáz versenytársát, a Szovjetuniót. Az afganisztáni intervenciótól Mihail Gorbacsov reformpolitikájának zászlóbontásáig (1979-től 1985-ig) tartó éra a hidegháború utolsó igazi „forrpontjának” tekinthető, hiszen ekkor merőben konfrontatívvá vált a két szuperhatalom viszonya. Valójában ezt a dinamikát tükrözi Liebskind és Fromm kapcsolata is, amiben lefojtott, olykor mégis szinte tapinthatóvá váló feszültség vibrál.
Jelzésértékű, hogy a játék nyitófázisát jellemző egyensúlyi helyzet hamar megváltozik, az erőviszonyok felborulnak (Fromm lassan, de biztosan kezdi átvenni a vezetést, ahogy a nyolcvanas években már az Egyesült Államok is „maga alá gyűrte” a Szovjetuniót), és amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy a két nagymestert egy nemzedéknyi korkülönbség választja el egymástól. Habár Akiva még csupán ötvenes évei derekán jár, egészségügyi panaszai miatt szinte aggastyánnak tűnik. Pavius ezzel szemben maga a mindent elsöprő, szilaj vitalitás. Nem nehéz észrevenni, hogy Piccoli figuráján keresztül az alkotók a Szovjetunió korabeli, gerontokratikus vezetőinek (Brezsnyev, Andropov és Csernyenko pártfőtitkároknak) mutattak fricskát.
Dembo egyébként fegyelmezetten és sallangmentesen rendez. Mindig csak annyi információt bocsát a néző rendelkezésére, amennyi feltétlenül szükséges a cselekmény megértéséhez. Örömteli, hogy a direktor – aki egyúttal a forgatókönyvet is írta – nem terheli a laikusokat idegenül csengő sakk-kifejezésekkel. (Igaz, az eredeti címben mégis elrejtett egy ilyet: a „la diagonale du fou” kifejezés „bolond átló”-ként fordítható, és azokra a mezőkre utal, melyeken a leggyorsabban elérhető, úgynevezett „bolondmattot” lehet adni.) Így aztán a laikusok anélkül merülhetnek el a két lángelme mitikussá növesztett küzdelmében, hogy lépéshátrányba kerülnének a sportág beavatottjaival szemben.
A karakterekkel való őszinte azonosulást egyébként nemcsak a film hűvös alaphangneme gátolja, hanem az is, hogy Dembo riasztó módon széttördeli a cselekményt: szinte már idegesítően kurta jelenetekkel operál, melyek ugyan dramaturgiailag tökéletesen illeszkednek egymáshoz, csak éppen nem elég hosszúak ahhoz, hogy a maguk teljességében kibontakozzanak az ígéretesebbnek tűnő konfliktusok. És e tekintetben akár el is vonatkoztathatunk a két főszereplő kötélhúzásától (azt, hogy ők ketten miért váltak vetélytársakká, kimerítően megindokolja az első találkozásukat felelevenítő, egyébként szintén csak villanásnyi flashback). Fromm és Marina közös mellékszála egy bergmani mélységű párkapcsolati dráma lehetőségével kecsegtet (nem véletlen, hogy a feleséget a svéd mester múzsája, Liv Ullman játssza), Dembo azonban – néhány erőteljes, a torkunkba gombócot ültető pillanatot leszámítva – nem foglalkozik vele különösebben.
Kissé a dialógusok is szárazak, ami szintén rontja az élvezeti értéket. Jó lett volna, ha a Veszélyes lépések több különböző hangulati regiszteren szólal meg, s Dembo nem terjeszti ki a kezdetben elegáns és stílusos, ám később már kissé egyhangú szikárságot a film minden egyes képkockájára. Csak elvétve fordul elő, hogy a rendező humorral kísérletezik (a „bolsevik egerekkel táplálkozó” fekete macska felbukkanása mindenképp ilyen mozzanat), pedig a bátrabb tónusjáték a film kovásza lehetett volna. A végeredmény persze így is meggyőző, Piccoli és Arbatt minden részletében valósághű játéka pedig csak a hab a tortán. A Veszélyes lépések igazi non plus ultráját mégis az utolsó szcéna jelenti. A kórházi ágyán haldokló Liebskind és a tornán pürrhoszi győzelmet aratott Fromm végső találkozása egyáltalán nem úgy alakul, ahogy arra a néző számítana. Itt nincs helye elfogódottságnak, könnyes összeborulásnak vagy szeretetteljes gúnyolódásnak, de a két férfi még egy jelképes kézfogás erejéig sem köt békét. Csakhogy amit helyette tesznek, az ezerszer ékesebben bizonyítja örök összetartozásukat.
