Az utánozhatatlan selypítéssel és gesztikulációval rendelkező, nem túl értelmes, de annál élelmesebb algengszter, a füle fölött deresedő Paulie Gualtieri egy adott ponton heherészve megjegyzi: „Úgy tudom, hogy az eszkimóknak ötven szavuk van a hóra. Nekünk ötszáz szavunk van kajára.”

A nekünk itt természetesen az olaszokat jelenti, pontosabban szólva az amerikai olaszokat, a digókat, akik egyik lábbal még az óhaza oregánó-illatú, Vezúvláva-áztatta miliőjében tocsognak, és a régi maffiózó-kódex mentén próbálnak élni, a másikkal viszont már Amerikában rombolnak, ott bukkanva fel pénzt és meg nem érdemelt jogokat erőszakkal kikövetelve, ahol csődöt mond a törvény. Tudják ők is, hogy nincs visszaút, amerikaiak már teljesen, sőt, maximálisan hozzájárultak az ország történelméhez, ahhoz, hogy az Egyesült Államok olyan lett, amilyen. Ez az olasz-amerikai skizofrénia nem csoda, hogy megfekszi a gyomrot: épp a főnök, Tony Soprano szenved talán a legjobban tőle, csak míg a többiek büszkén, de rákosan végzik a kórházban, ő igazi túlélőként pszichológushoz jár, gengsztervezérhez nem illő módon elpanaszkodni bajait. Ezek az emberek ragaszkodnak olaszságukhoz, s ennek a ragaszkodásnak az egyik, de talán A legfontosabb eleme az étel. Folyamatosan esznek, és az étel kontextustól, helyszíntől, hangulattól függően mást-mást képes jelenteni.

Így aztán szinte mindenre jó. A kultúra-felvállalás és az identitásválságból való potenciális kilábalás mellett a maszkulinitás megélése is lehet; megfélelmlítési eszköz, hatalmi játékok díszleteleme; a családi együttlét ürügye, indoka és lényege;obszesszív-kompulzív kényszercselekedet; gyász, nosztalgia, megbánás, ragaszkodás és üzenet. Ezeket persze nem a Maffiózók íróstábja találta ki először. „A pisztoly marad, a cannolit hozd!” – hangzik el már Coppola első Keresztapájában is, s nem véletlenül. Kaja és erőszak – annyira összefügg az amerikai olaszokról alkotott képünkkel, hogy a Maffiózók sem tehette meg, hogy kihagyja. S nemcsak hogy nem hagyta ki, hanem az ételt éppenséggel szinte mellékszereplőve emelte. Nem véletlen, hogy Sopranóék egyik gyülekezőhelye a Satriale’s nevet viselő hentesbolt, ahol a nagyszerű capicola (a család jellegzetes nápolyi tájszólásában gabagool), bresaola és prosciutto mellett bizony egy-két ellenfél is felkerül a húskampóra.

De az sem véletlen, hogy a szűkebb értelemben vett család szinte mindig a hűtőszekrény előtt gyülekezik („ki ette meg az utolsó szelet tortát?” – röffen fel mérgesen a családfő, a kápó, mielőtt elkezd jellegzetes szuszogásával egy zellerszárat recsegtetni), ahogyan az sem, hogy a Vesuvio (illetve később a Nuovo Vesuvio) étterem fontos dramaturgiai értékkel bíró, visszatérő helyszín, ahol foltos melegítő (nálunkfelé: majó) helyett immár teljes giccspompájában látni a díszes családot, amint Artie Bucco, a Tonyhoz hasonlóan avellinói gyökerekkel bíró szakács negédes mosollyal ajánl valami finomat, talán épp egy nyulat, amit ő maga lőtt le a hátsó kertjében. Egyébként ha már bucco, akkor beszéljünk a sorozat debütálása és sikere után megjelent szakácskönyv(ek)ről is: a The Sopranos Family Cookbook: As Compiled by Artie Bucco a mai napig jól fogyó termék, s példa rá, hogy nemcsak yodás bugyikat és lézerkardos bögréket lehet eladni merchandise felkiáltással, hanem értelmes melléktermékeket is. Ja, és van benne osso bucco recept!

Az eledel kulturális norma is. Ha valaki a Maffiózók világában eltér a normától („rosszul” eszik, túl sok szószt rak a spagettire, neadjisten felcseréli a sorrendet) – akkor az nemcsak az étellel packázik, hanem megtagad valamicskét a kulturális normából is. Áruló. Michael M. Grynbaum Mangia Mafia! című írásában három olyan gyilkosságot vázol fel a sorozatból, amelyek büntetésként szolgálnak az étkezés – s ezáltal a maffiakódex – szabályzata ellen vétkezőknek. Sopranóékkal vigyázni kell. Egy kedélyesen gőzölgő tál cacciatore csirke nemcsak ebédidőt jelent, hanem tesztet, meghívást, felkérést. Visszautasíthatatlan ajánlatot, mondhatni. Olyan nincs, hogy nem vagy éhes! De nemcsak a velük étkezőknek jelent veszélyt a kaja, hanem a vendéglátóknak is. Tony B (tudjátok, a Steve Buscemi által játszott karakter) és Christopher össze is súgnak Tony mögött: ez a pasas kész szívinfarktus. Nem csoda, a legutóbbi vértesztje 65% zeppolét mutatott ki, röhécselnek. (A zeppole az egyfajta doughnut vagy donut, hogy jobban értsük: fánk, nálunk pánkó.) Tényleg az vagy, amit eszel, Tony határozottan emlékeztet egy disznóra időnként, nemcsak impozáns termete, szuszogása és szája miatt, hanem viselkedésében is. Vagy inkább disznófejű nagyúrra. Ha elfogadjuk, hogy ő áll a tápláléklánc tetején, akkor simán rá tudunk bökni, hogy ki a sorozatban a marha, a nyuszi, a csirke, vagy éppen a bárány. Tony viszont csak a lovat szerette igazán...

És az a fránya tepsis ziti! A nőiesség és az anyaság metaforája. Amikor meghal Bobby Bacala felesége, a környék maffiafeleségei valósággal bombázni kezdik zitis tepsikkel a túlsúlyos, hájban még Tonyt is überelő férfit. Ez az olasz gyász része, így gyógyítanak és vigasztalnak, kajával (Carmela, Tony felesége például szentül vallja, hogy beteg számára a legjobb egy tál ricottás [értsd: ordás] pastina). Janice, Tony testvére, aki szemet vet a frissen megözvegyült Bacalára, simán fel tudja sorolni, hogy a mélyhűtében található zitik közül melyiket melyik nej készítette, és aztán ráveszi Bobbyt arra, hogy szó szerint bekebelezze és elfogyassza a felesége emlékét, s ezzel együtt a gyászt, hogy továbbléphessen: megeteti vele az utolsó tepsi zitit, amit az eltávozott asszonyka készített. Amikor meg Tony kinyírja Ralph Cifarettót, az éppen arról hadovál, hogy a fia, aki épp kórházban van, mennyire szereti az általa készített rántottát, és hogy az a belelopott tejföltől olyan finom. „Tudod mit? Mégiscsak ennék egy kis tojást.” – fogadja el a felkérést a keringőre Tony, és Ralph perceken belül halott. Nem kár érte, pökhendi alak volt, és folyamatosan gúnyolódott a mások súlyával. Az édesség is felbukkan a sorozatban – mint addikció, pontosabban heroint helyettesítő anyag. Christopher Moltisanti hosszasan és nehezen szokott le a heroinról, cserébe folyamatosan zabálná a csokit, még a legeslegkomorabb pillanatokban is megkívánja Tony félig megevett Tobleronéját (ami, bármennyire is olaszosan hangzik, nem olasz csoki, hanem svájci német).

A sorozat vége felé aztán megtörni látszik az olaszkodás: Soprano és neje rákapnak egy – horribile dictu – sushi-étteremre, s természetesen nem tudnak megállni, amíg ezt is túlzásba nem viszik (Tony nem egyszer zabálja betegre magát, az egyik epizódban a gyomorrontás okozta rémálmok játszanak fontos szerepet). Ez a sushizás már egyfajta értékválságot jelent, se ez nem marad tudatosítatlanul a főhősök számára: szégyellik is – de nem eléggé ahhoz, hogy ne tömjék magukba. Nemcsak olasztalanítást hoz az utolsó évad és a sushi-evés (ami ráadásul Tony saját szlengjében kunnilinguszt is jelent), hanem férfiatlanodást is, mintha a férfias disznóhúsról feminin sushi-húsra való átállás egyfajta kiherélés is lenne. Sőt, Tony is elkezdi aggodalmasabban ellenőrizni a súlyát, de ez természetesen még a pszichiáter-viziteknél is súlyosabb titok – hiszen az egyetlen, aki képes volt lefogyni, az a homoszexualitással (joggal) gyanúsított szegény Vito. A sushi miatt egyébként össze is kapnak: Tony egyszer képes egyedül is elmenni a japán étterembe, Carmela nélkül, pofátlanul. Ha az idegen kaja széthúz, az igazi olasz kaja viszont összehoz: Artie vendéglőjébe mindig visszatérhet a tékozló digó, kibékülni, újra összemelegedni, s akár egy ingyen desszertet is kaphat.

Nem is érhetett volna másként véget a sorozat, mint egy nagy adag – nem olasz, hanem jellegzetesen amerikai! – hagymakarika és kóla elfogyasztása közben, hirtelen. Szép lassan megérkezik a család minden tagja egy vendéglőbe, és esznek. Mert végülis miről szólt az egész sorozat? A családról. És a család csak akkor család, ha asztal körül ül, és eszik.