Meghalt Charles M. Schulz, éljen Charles M. Schulz! Charlie Brown és barátai 35 év után újra a vásznon találkoznak, és még mindig tündériek.
„A boldogság egy meleg takaró”. Charles M. Schulz kultikus, biztonságérzetet nyújtó mondatában ott van a Peanuts veleje. Mikor a pokrócát mindenhova magával cipelő Linus kimondja, az ember egy kicsit képes minden hétköznapi szarságból kimászni. A boldogság ott van, ahol vagyunk, ahol azt magunk körül megtaláljuk, akár abban a takaróban, a belénk égetett nyomorúságon felülemelkedő akaratunkban, akár egy hópihében, vagy épp az új Peanuts-filmben.
Schulz karakterei és történetei a 65 évvel ezelőtt született Peanuts-képregények, valamint az 50 évvel ezelőtt indult animációs-sorozat és filmfolyam óta örökérvényűek. A gyermek- és felnőttlét örömeit és keserveit a népnevelés minden jele nélkül egyetemes bölcseletekké varázsoló alkotásait képtelenség szégyenbe hozni. Sokan azonban úgy tartották, hogy az új Peanuts a háromdimenziós és CGI-„ráncfelvarrás” miatt eredendően nem lehet hű az alapművekhez. Ahhoz viszont még csak egy háromkockás Peanuts-képregény sem kell, hogy tudjuk: filmet nem ítélünk meg a külcsíne és dimenziói száma alapján.
A ötödik egészestés Peanuts úgy indít, mintha az 1969-es Barátom, Charlie Brown (A boy named Charlie Brown) és az 1965-ös Snoopy és a karácsony (A Charlie Brown Christmas) ötvözetét látnánk. Tél van, de a heveny önbizalomhiányban, óvodáskori depresszióban, és a fizikai- és lelki koordináció alapvető hiányában szenvedő Charlie Brown csak azért is megreptetné sárkányrepülőjét. Az hommage-jelleg pedig csak fokozódik a Barátom, Charlie Brown-t szó szerint idéző jelenetben, melyben az egzisztenciális és társadalmi bizonytalanságot párévesen csúcsra járató kisfiút kicsapja ruhájából egy száguldó baseball-labda.
A konfliktus akkor veszi kezdetét, mikor a Kis Vörös Hajú Lány beköltözik a szomszédba (a szinkron szerint „Vöröske”, de ezt hagyjuk is). Ahogy a pár évtizeddel ezelőtti klasszikusokban magának kellett bizonyítania, hogy nem egy semmire se jó vesztes, úgy most Charlie Brown szíve választottjának szeretne imponálni, először egy jól megírt teszttel, utána egy bűvészmutatvánnyal, aztán egy táncversenyen, majd pedig egy Háború és Békéről – az ismert pacás maszatolással – írt házi dolgozattal. A film pedig a szerelem ki- és bemutatásának lehetetlenségéről, illetve ennek a lehetetlenségnek a lehetséges leküzdéséről mesél, méghozzá olyan érzékenyen, ahogy azt az 1967-es Szerelmes vagy, Charlies Brown (You’re in Love, Charlie Brown), vagy a 2002-es Charlie Brown Valentin-napja (A Charlie Brown Valentines) tette. Ebből kifolyólag viszont nem jut hely Chuck (és Linus) létkérdéseket bolygató melankolikus filozofálgatásainak. Ugyanakkor mindezért talán némileg kárpótol Vince Guaraldi halhatatlan dallamainak megidézése.
Az epizódokra tagolt szerkezet rímel az aranykorszakos Peanuts-filmekre, ugyanakkor Charlie Brown udvarlása jóval átláthatóbb rendbe tudja szervezni a történetdarabokat, mint néhány elődje. Ráadásul olyan visszaköszönő motívumokkal is találkozhatnak a sorozat ismerői, mint a Kis Vörös Hajú Lány elvesztett ceruzája, ami az új filmben is a megmosolyogtató és őszintén tétova gyermekszerelem egyszerűségében is felemelő szimbólumává tud válni.
A filmet író Schulz-örökösök (az író-rajzoló fia és unokája) a tördelt struktúrán belül természetesen Snoopy-nak is hagytak helyet. Antropomorfizált fantázia-alteregói közül felbukkan ugyan pár, de az írók egyértelműen az első világháborús vadászpilóta-karakterben élték ki magukat a legjobban. Snoopy ezekben a szkeccsekben ellenséges légtérben küzd a korábbi képregényekből és filmekből ismerős Vörös Báróval, egy lánykutya szívéért. Ezek a jelenetek remekül játszanak rá a szerelemben vergődő Charlie Brown történetére. A probléma viszont az, hogy Charlie Brown mindenkinél érdekesebb figura, a kutyaólján repülő Snoopy pedig sokszor épp akkor üti fel fejét, mikor a legjobban drukkolunk a saját félelmétől félő „kerek fejű gyereknek”.
Nyilván senki nem örül annak – feltehetően a Schulz család sem –, hogy az öreg mester remegő, szimpla, gyermeki, gyors és mégis letisztult vonalait egyesek és nullák váltották fel, de mégis, az új Peanuts annyira hasonlít a régi Peanutsra, amennyire csak 2015-ben meg lehet ezt oldani – leszámítva Snoopy túl látványos és harsány képzelgéseit. Schulz vonalrajz-stílusa és satírozásai ott táncolnak alázatosan a CGI leple alatt, a karakterek vonásai, bájos-vicces mimikájuk és gesztusaik mit sem veszítettek kifejezőerejükből.
Egy Peanuts-animáció soha nem dominanciaharcokról, jó és rossz egymásnak feszülő polarizált erőviszonyairól szól. Ahogy a korábbi, úgy az új Charlie Brown-kaland is a mindennapok átlag-gyermekeinek apró, de annál komolyabb nyomot hagyó frusztrációit boncolgatja. Sokkal nehezebb és rémisztőbb feladat ugyanis megtalálni a helyünket a hétköznapokban, vagy épp életünkben először szerelmet vallani, mint mondjuk szembenézni a gonosz tündér-keresztanya mágiájával, vagy eltűrni egy korrupt herceg suttyóságait.
