Biciklizéseink Török Zolival címmel készíti új nagyjátékfilmjét Tolnai Szabolcs vajdasági filmrendező, Virág Gábor (azaz Aaron Blumm) azonos című könyve alapján. Interjúnk a rendezővel.
Tolnai Szabolcs vajdasági filmrendező már több nagyjátékfilmet tudhat maga mögött: ilyen az Arccal a földnek, a Fövenyóra, a Nyári mozi, Az erdő vagy a Minotaurusz, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban pedig két színházi előadást is rendezett, Éljen a szerelem és Exodus címmel. Most pedig egy újabb nagy dobásra készül, hiszen (mint arról korábban a Filmtett is beszámolt) egy erotikától fűtött, Vajdaságban játszódó, nem mindennapi szerelmi történetet visz filmre: ez a Biciklizéseink Török Zolival. A film szerb–szlovák támogatásból készül, s alapul Virág Gábor, azaz Aaron Blumm könyve szolgált, amely blogformában is elérhető, idén pedig megjelent a második része is, Ki ölte meg a Török Zolit? címmel.
„Egy hirtelen ötlettől vezérelve biciklire pattanok, és nekiindulok a vakvilágnak. Úti célom nincs, de célom van: akárhol is, de Zoli nyomát megtalálni. Órákon át hajtok a hóesésben, fények jönnek velem szembe, és emberek rázzák az öklüket utánam, de engem semmi nem tud érdekelni, csak pedálozok előre rendületlen. Bejárom az ismerős helyeket, a parkokat, a ligeteket, mindenhol megfordulok, ahol Zolival együtt voltam, ahol Zoli a kezem fogta, ahol Zoli a nyelvével csiklandozta a nyelvem, ahol Zoli vállára hajthattam a fejem. És tudom, hogy nekem van igazam, és nem az uramnak. Zoli van, igenis létezik, és nemcsak én képzelem őt magamnak. És eszembe jut, mennyi érzelmet, mennyi szépséget, mennyi törődést, mennyi kedvességet hozott az életembe. Árkon-bokron átvágok, és biztos vagyok benne, hogy valahol megtalálom. Aztán elsötétül minden, és amikor észhez térek, kék-zöld foltok vannak a karomon és a lábamon, fáj mindenem, a hajamban tüskék és levelek, semmire nem emlékszem, csak azt tudom, hogy a harapásnyom a combomon tőle származik. A hópelyhek lassan belepik a testem, és lassan minden fehér lesz körülöttem. Azt hiszem, egy percem maradt, hogy írjak.” (Aaron Blumm: Biciklizéseink Török Zolival; részlet)
„Amit eddig láttam a filmből, az azt bizonyítja, hogy jól tettem, hogy nem másztam bele, hiszen tökéletesen eltalálták a hangulatát, s a szereplőválogatás sem lehetett volna jobb. Nagyon drukkolok a filmnek, remélem, már nem sokat kell rá várni.” (Virág Gábor, azaz Aaron Blumm a készülő filmről)
Mi volt az, ami elsőre megfogott Virág Gábor szövegében, miért érezted, hogy a történet filmre kívánkozik?
Virág Gáborral régóta barátok vagyunk, és már annak idején, amikor az első novelláit jelentette meg, valami közelséget, szellemi rokonságot éreztem vele, mintha hasonlóképpen érzékelnénk a világot. Amikor a Biciklizéseink Török Zolival című regényt elolvastam, olyan érzésem volt, mint sok évvel ezelőtt a Fövenyóra című filmem kapcsán, hogy a szöveg talált meg engem, és nem fordítva történt (a Fövenyóra Danilo Kiš művének adaptációja – szerk. megj.).
A forgatás oroszlánrésze már lezajlott, milyen kihívásokkal szembesültetek közben, s milyen volt a hangulat? Egy-két napra bekukkantva azt láttam, hogy nagyon jó a csapat, s nincs különösebb idegeskedés sem.
Sajnos már a kezdetektől – mint jelenleg sok más magyar film esetében – a produkciós, azaz az anyagi problémák jelentik a legnagyobb gondot. Így történhetett meg első alkalommal egy határon túli magyar film esetében, hogy a szerbek, a szlovákok és Európa, azaz egész konkrétan az Eurimages adott rá támogatást, az anyaország viszont egyetlen forintot sem. Maga a forgatás a sok évnyi idegőrlő harc után egy jutalomjáték volt, igazi ünnep. Kár, hogy amikor úgy tűnt, most már sínen vagyunk, személyi okokból kifolyólag újabb produkciós problémák adódtak. Szóval nem volt idegeskedéstől mentes az elmúlt időszak, de nagyon jó csapat állt össze, mindenki lelkes, s profi mód teszi a dolgát.
A történeten azért sokat alakítottatok Oláh Tamással és K. Kovács Ákossal (aki vezető operatőre is a filmnek). Mi volt a fő irányvonal a forgatókönyv összeállításakor?
Talán pontosabb lenne, ha azt mondanánk, hogy a forgatókönyv a regény motívumainak felhasználásával készült. Ami szövegszinten érdekesnek tűnik, nem biztos, hogy a vásznon is az. Tovább kellett írni a karaktereket, elmélyíteni őket és konkretizálni, konfliktusokat kiépíteni. Igyekeztünk ezt a regényben megtalálható motívumokra támaszkodva kibontani, úgy, hogy a regény szellemisége maximálisan megmaradjon, hiszen ezért esett éppen erre a könyvre a választásunk. A fiúkkal nagyon hálás volt ezen együtt dolgozni. Ákos az operatőre a filmnek, s jó volt így együtt dolgozni, hisz belülről már ismerte az anyagot, sok jelenetet együtt írtunk, együtt építettünk. Közösen csiszoltuk mondatról mondatra a könyvet, ami azért volt fontos, mert a film képi világát, a kameramozgást és a plánozást is a film belső dinamikája és drámaisága határozza meg, melyet a könyv írásakor álmodtuk meg. Nem egy öncélú képi világot erőltettünk rá az adott cselekményre.
A forgatókönyv írása folyamán a fő irányvonalakat én adtam meg, amit Ákos, Tamás és a próbák folyamán a színészek is igyekeztek „megtámadni”. Ez egy izgalmas harc volt, így valamilyen módon mindannyian beépültünk a könyvbe. A történeten dolgozva magamban is sok kérdésre kellett választ találnom egy néha nehéz, megerőltető belső keresés által. Azokra a kérdésekre gondolok, melyeket korábban magamnak sem akartam feltenni, vagy nem volt merszem őket kibontani, vagy nem volt erőm végigmenni azon az úton. Ilyen pl. a testiség, Isten fogalma, a szerelem, az Idő, a történet, a sztereotípiákhoz való viszony. A kérdés, hogy mi az egyáltalán, amit én erről el akarok, el szeretnék mondani. Vannak filmes toposzok, amelyek a testiség bemutatásában érvényes módon tudtak megszólalni, de csak nagyon kevés film volt képes arra, hogy ne csússzon bele valamiféle pornóba, öncélú agresszivitásba vagy egyszerűen ügyetlenkedésbe. Ezek közé tartozik Oshimától Az érzékek birodalma, Pasolini Salója, Gaspar Noé egyes filmjei, vagy Apichatpong Weerasethakul Blissfully Yours című filmje.
A főbb szerepekben Nagyabonyi Emese, Kučov Borisz és Mess Attila láthatók, mind vajdasági színművészek, de láthatjuk benne Mokos Attila felvidéki színészt is. Rögtön tudtad, hogy velük fogsz dolgozni? S ha igen, miért épp rájuk esett a választás?
Én azt gondolom, hogy nagyszerű színészeink vannak Vajdaságban, mint ahogy Felvidéken vagy Erdélyben is, akiknek sokkal nehezebb magyar filmekben játszani, mint az anyaországi színészeknek, mert egyszerűen nem igazán kapnak lehetőséget. Örülök, hogy ezt a gazdagságot, mint ahogy a többnyelvűség gazdagságát is, meg tudom mutatni a filmjeimben.
Ugyanakkor a vajdasági magyar színház és színészet egy kicsit más, mint az anyaországi, ahogy az irodalom vagy akár a zene is az. Hatással volt rá a délszláv (szlovén, horvát, macedón stb.) színház, színjátszás és film, ami sokkal inkább a jelenlétre, a színészben már létező belső energiákra épít, a hangsúlyt nem annyira a klasszikus pszichologizáló szerepjátszásra helyezi. Ehhez azonban az kell, hogy a színészek egyéniségek legyenek. Nevezhetjük ezt valamiféle sajátos kisugárzásnak is. Ez nem feltétlen előny vagy hátrány, egyszerűen egyfajta specifikum, ami az én színészvezetési gyakorlatomhoz is közelebb áll.
A főbb profi színészek mellé statisztákat is kerestetek egy nyilvános felhívás során, több vajdasági polgár is jelentkezett. Milyen volt a munka azokkal, akik még soha nem álltak színpadon, nem szerepeltek filmben? Gyorsan adaptálódtak?
Nagyon szeretek ezekkel a lelkes, tiszta, igazi filmrajongókkal dolgozni. Minél precízebb és nehezebb feladatot adsz nekik, annál hálásabbak, mert nem azt érzik, hogy bábuk a tömegben, hanem azt, hogy ők is hozzáadhatják saját kreativitásukat a filmhez, ha csak néhány másodperc erejére is. Azt hiszem, mindannyian élveztük a közös munkát, és ezek a tiszta, friss arcok sokat fognak jelenteni a filmnek.
Anno említetted, amikor még csak készültetek a forgatásra (ez 2018-ban volt), hogy megpróbálkoznál filmen is alkalmazni a színházi előadások rendezésekor bevált módszert, azaz hogy a színész improvizálhasson, legyenek próbák, s mindenki el tudjon merülni az anyagban. Ez mennyire sikerült?
Valamennyire sikerült, a karakterek lassan, valóban improvizációkon keresztül épültek és alakultak ki, és mint már említettem, a könyv alakulására is befolyásuk volt.
Beszéljünk kicsit a jövőről. Mikorra tervezitek a film bemutatóját, illetve hogyan ütemezitek az utómunkát?
A film bemutatóját jövő év tavaszán szeretnénk megejteni, ehhez azonban nagyon fontos lenne leforgatni a még megmaradt négy napot, legkésőbb idén szeptemberben, a vegetáció miatt, s őszintén remélem, hogy ez össze is jön. Ha nem sikerül, az egészen biztosan hatalmas csalódás lesz mindannyiunk számára.
A vágóasztal és a vágó mellett végig ott leszel?
Nagyrészt igen.
Mivel Blumm könyve szerintem sokunk számára meghatározó olvasmányélmény, látva a stáblistát, van egy olyan érzésem, hogy a film is az lesz. Te emlékszel olyan filmre, ami anno, fiatal korodban nagy hatást tett rád, vagy akár megerősített abban, hogy a filmrendezői szakma mellett dönts?
Nagyon sok ilyen van. Gyermekfilmektől kezdve, mint a szlovén Kekec, vagy Albert Lamorisse filmjei, de ide sorolnám a Mándy Iván írásaiból készült Csutak-sorozatot is, aztán pedig a kungfu- és szexfilmeket, melyeket délelőtt tíztől lehetett nézni a Narodni moziban Újvidéken, ha az ember meglépett az iskolából. Sergio Leone spagettiwesternjein keresztül Cassavetesig és Kiarostamiig, a jugoszláv fekete hullám filmjein keresztül a japán kísérleti filmekig, azt hiszem, végtelen a lista és nem tudnék csak egyet-egyet kiemelni. Mindegyik egy sajátos univerzum, saját belső szabályrendszerét és igazságát építi, és szerintem akkor beszélhetünk jó filmről, amennyiben ez sikerül az alkotónak, műfajtól függetlenül.
Ha nem forgatsz, akkor tanítasz, ráadásul több helyen is. Milyen tanárnak tartod magad? Arra gondolok, hogy mi az, amit mindenképp szeretnél átadni a diákjaidnak?
Az Újvidéki Művészeti Akadémián rendezőosztályt vezetek Boris Liješevićtyel, aki jelenleg az egyik legelismertebb színházi rendező a régióban, és Miloš Pušićtyal, akinek a filmjét a tavalyi Berlinálén mutatták be, s producerként is jelentős sikereket könyvelhet el. Mi hárman eldöntöttük, hogy valóban odatesszük magunkat és „máshogy” fogunk dolgozni az osztállyal. Új tantervet állítottunk össze, mely a gyakorlati munkát helyezi előtérbe, sokat dolgozunk velük. Ugyanakkor az általános műveltség szintjén is megpróbáltunk javítani néhány tantárgy visszaemelésével. Izgalmas munka az oktatás, s nagy kihívás is egyben. Én nagyon szeretem.
Ezenkívül az egyetem doktori iskolájában is páran mentorukká választottak, például Nikola Spasić, akivel sokat dolgoztunk Kristina című filmjén, mely a doktori munkája volt, s a film a tavalyi FID Marseille fesztiválon megnyerte a legjobb elsőfilmes versenyprogramot. Vagy legutóbb a montenegrói Sead Šabotić, aki fiatal kora ellenére máris a régió egyik legizgalmasabb dokumentumfilmese. Vele most az első játékfilmjén dolgozunk. Újvidéken a magyar színészeknek is tanítok egy tárgyat, ez a Színészet a médiában, valamint a belgrádi FMK-n (Fakultet za Medije i Komunikacije – Média és Kommunikáció Tanszék) is tanítok két tantárgyat, itt ettől az évtől kezdve a doktori iskolában is jelen leszek. Szóval nem unatkozom, de szeretem figyelni, felfedezni és követni a fiatal, tehetséges filmesek munkáját.
Vajdasági magyar filmrendezőnk – olyan, aki életvitelszerűen itt is él és alkot – kevés van, te vagy ezen kevesek egyike. Hogy érzed, mennyire könnyű itthon filmrendezőként boldogulni?
Gyakorlatilag lehetetlen misszió. Főleg amióta a vajdasági kulturális titkárságtól a kilencvenes évek végén nehezen kiharcolt filmes támogatások odaítélésénél a szakmaiság már nem játszik semmilyen szerepet.
Most biztosan minden idődet a Biciklizéseink Török Zolival foglalja le, de van-e a fejedben újabb filmes ötlet, vagy nem foglalkozol most ezzel, amíg ennek a végére pont nem kerül?
Most ezen van a fókusz, ez igaz, de van két, gyakorlatilag kész forgatókönyvem, és a már említett félig kész no-budget játékfilm, Az erdő királya, melyben Döbrei Dénessel, Varga Henriettával, Pletl Zoltánnal és más színészekkel dolgoztam, az operatőre Cs. Nagy Sándor, ezt nagyon szeretném a közeljövőben befejezni.
