Már-már művészet egy olyan izgalmas és kalandos életű emberről, mint Giacomo Casanova annyira unalmas és eseménytelen filmet készíteni, mint Az utolsó szerelem.
A legendás 18. századi itáliai kalandor, író, életművész és többek között a lottó feltalálója, akinek neve örökre összefonódott a csábítás és a szívtiprás fogalmaival: Casanova hihetetlen – és sokszor hiteltelen – élettörténeteit egy 3500 oldalas memoárban rögzítette. Ez, amellett, hogy a bulvárirodalom egyik első darabjának mondható, számtalan alkotót inspirált a művészetek legkülönbözőbb területein az elmúlt két évszázadban. Casanova karaktere a filmművészet kezdetei óta számos ábrázolásban jelent meg fiatal hősszerelmestől csillapíthatatlan étvágyú pajzán hódítóig. Benoît Jacquot francia rendező legújabb filmjében mégis új oldaláról ismerhetjük meg a kosztümös szívtiprót. Bár csak ne tettük volna.
A rendező expozícióként az életrajzi filmek talán legunalmasabb kliséjét választja, amelyben a film kezdetén az időskori főhős emlékszik vissza életére. Ez a lassú és súlytalan felütés a magába fordult Casanovával (Vincent Lindon) már a cselekmény indulása előtt megpecsételi a filmet. Történetünk valódi kezdetén a velencei kalandort londoni kényszerkörútján találjuk, itt keresztezi útjait a fiatal kurtizán Marienne de Chaprilion (Stacy Martin), egy hírhedt madame sarja, aki pillanatok alatt az ujja köré csavarja Casanovát, fizikai közeledéseit viszont sorra visszautasítja. Ez a beteljesületlen románc természetesen nem hagyja nyugodni a sok mindent megélt hódítót, aki így lassan az őrület és az öngyilkosság határára sodródik. A film Casanova szerelmi bánatát (vagy inkább szenvedését) dokumentálja rendkívüli részletesen és mélyrehatóan. Ahhoz, hogy egy ilyen bensőséges, lélektani utazás hatást tudjon kiváltani, elengedhetetlen, hogy a nézőt érdekelje maga a karakter és annak sorsa.
Nem sok történelmi alaknak volt Casanovánál izgalmasabb élete. A már-már mitikus figura neve egyet jelent a karizmatikussággal és vonzerővel, ezek az attribútumok valahogy mégis teljesen hiányoznak Jacquot adaptációjából. Heath Ledger 2005-ös, humor- és kalandközpontú hollywoodi megközelítése, vagy Fellini formabontó Casanovájának misztikus és groteszk erotikája, mely a karaktert egy hideg, pusztán fizikai vágyaktól fűtött ösztönlényként jeleníti meg, más és más oldalról, de egyaránt érdekes és lebilincselő módon formázták meg a karaktert. Az utolsó szerelem szintén eltávolodik Casanova klasszikus ábrázolásától, de ahelyett, hogy ezzel új dimenziókat adna neki, legfontosabb jellemzőitől fosztja meg – az önsanyargató, reménytelenül szerelmes öregember története pedig hamar egyhangúvá válik. Lindon hosszú, szomorú nézései, enervált játéka és folyamatos önsajnálata nem teszi elég érdekessé ahhoz, hogy a néző kötődni tudjon szerepéhez, így érzelmeket sem képes kiváltani. Casanova érzelmek nélkül pedig épp olyan, mint a 18. századi burzsoá Anglia abroncsos kosztümök nélkül. Amivel egy szerelmes történetnek még esélye lenne visszaszerezni nézője érdeklődését, az szereplőinek kémiája, Az utolsó szerelem azonban szerelem-fronton is kudarcot vall. Lindon és Martin hideg játékának kontrasztjában szinte komikussá válik karaktereik lángoló románca. Mindkét alakításból hiányzik az a karizmatikusság és szenvedély, ami hitelessé tudná tenni Casanova legfájdalmasabb szerelmi csalódását. A helyzeten az sem segít, hogy a két színész közti kémia előbb juttatja eszünkbe egy apa és lánya párosát, mint eszeveszett szerelmesekét.
Egy kosztümös szerelmi drámákban szakértő rendezőnek pályája alkonyán mi is lenne találóbb téma, mint Casanova időskori szerelme. Valahogy mégis úgy tűnik, mintha Jacquot elsősorban nem is annyira Casanováról, mint egy élete javán túlhaladt férfi legfőbb megbánásairól szeretett volna filmet forgatni. Nagy csalódásokról, be nem teljesült vágyakról és arról, hogy egy mozgalmas életre visszatekintve mi is számít valójában. Casanova személye egy ilyen történet elmesélésére azonban – különösen a néző vele kapcsolatos prekoncepciói miatt – teljesen alkalmatlan. Ezeket a nézői előítéleteket pedig a film lassú és merev építkezésével nem képes átírni. Az eseménytelenül és feszültség nélkül induló cselekmény menet közben sem változtat tempóján és nehéz nem észrevenni, hogy az alig több mint másfélórás menetidő is elszabottan lóg a filmen. Ahogy főszereplője, az elbeszélés is megrögzötten fókuszál a szerelmes önmarcangolására. Rendre ismétlődő és egyhangú jelenetekben élhetjük át, ahogy Casanova közeledését a Chaprillion lány újra meg újra visszautasítja, így az önmagában is vontatott cselekmény a film kétharmadánál szinte teljesen megállni kényszerül. Mivel hiteles érzelmeket nem sikerül eljuttatni a vászon túloldalára, a film ritmikai hibái is jobban kiütköznek. A céltalanul elnyújtott felvételek sokszor mintha csak azt a célt szolgálnák, hogy önigazolón (vagy unottan?) merengjenek a tehetséges díszlet- és jelmeztervezők káprázatos munkáin.
Hiába a korhű helyszínek és fényűző kosztümök minden igyekezete, sajnos nem tudják velünk elfeledtetni, hogy az év talán legszenvedélytelenebb szerelmi történetét szenvedtük végig.
