Tavaly már a Repülők, vonatok és automobilok hígított újragondolása (Terhes társaság) is jelezte, hogy a Másnaposokat nem Todd Phillips tette naggyá: ő csak levezényelte a három ivócimbora kótyagos históriáját egy kétségkívül minőségi, de direkt újrahasznosításra nem alkalmas partitúrából. A nyári gondűző azonban igen vastagon hozott a konyhára, és innentől már el is dőlt további sorsa: az eredeti stáb összecsavarozta a mechanikus másolatot, és a jól csengő márkanév mögé odabiggyesztett egy kettest.

„Forgassuk le még egyszer ugyanazt egy egzotikus távol-keleti helyszínen, lehetőség szerint zajosabban, színesebben és több pénisszel, hátha nem veszik észre a különbséget!” – suhanhatott át a stúdiómogulok és a rendező agyán, miközben a Másnaposok jegyeladási adatait tanulmányozták. A közel félmilliárd dolláros összbevételt generáló – és ehhez képest uzsonnapénzből (35 millió dollárból) készített – első rész a Hollywoodban régóta haldokló tollkönnyű férfifilm, a buddy movie gyakorlatát frissítette fel: a kábítószeres legénybúcsút követően felocsúdó ivópajtások kényszerűen társultak egy közös detektívesdi érdekében, de menet közben a folyamatos élcelődések ellenére, vagy talán épp azok hatására, szívbéli kebelbarátokká váltak. A merész disznóhumor és az elegánsan felvezetett szituációk pedig bőven eladták az önmagában csekély eredetiséggel bíró történetet. A látványos reklámkampánnyal megtámogatott Másnaposok 2. éppen azért nem működik, mert ugyanerre a fabulakonstrukcióra épül, ugyanezekkel a motívumokkal és ugyanezekkel a konfliktusokkal. Csak Todd Phillips közben még a tétet is emelni próbálja.

Ezúttal Stu (Ed Helms) fejét kötik be, a boldogító igent méghozzá Thaiföldön készül kimondani. A ceremónia előtt azonban Alan (Zach Galifianakis), Doug (Justin Bartha) és Phil (Bradley Cooper) társaságában ismét görbe estét csap, és a másnap reggeli, fejfájást és amnéziát hozó ébredést követően megintcsak eltűnik valaki: ezúttal a menyasszony zenevirtuóz öccse, a szolid Teddy (Mason Lee). A három farkas – az otthon fel-alázó asszonyok haragjától űzve – beleveti magát Bangkok sűrűjébe, hogy aztán szisztematikusan végigjárják előző kalandjuk minden kötelező állomását.

Magyarán nemcsak az eredeti film főbb narratív elemei (drogmámorba fojtott buli, nyomozás, esküvői végjáték) köszönnek vissza repetitív módon, de a cselekmény még szekvenciális szinten (túszdráma, viaskodás a helyi alvilággal, Stu elfeledett nőügye) is alapos újramondásra kerül. A történet pedig másodjára már egyáltalán nem tudja érvényre juttatni ugyanazt a hatásmechanizmust, mivel az első rész esetében sem maga a történetmenet, hanem annak megfelelő tálalása (a nyomokban az Apatow-trendet idéző, ám attól néhány fokkal nívósabb szabadszájúság, a finoman megoldott vizuális poénok, a lendületes és fiatalos stílus) tudta magával ragadni a befogadót. Ebből is adódik, hogy a Másnaposok 2. inkább csak a buliszcénát megelőző expozícióban képes mosolyra fakasztani a nézőt: a régi barátok összegyűlése, a reptéri várakozás, valamint Alan rendhagyó beszéde az ünnepi díszvacsorán jól elhelyezett és mulatságos mozzanatai az elbeszélésnek, és sejtetik, hogy az újdonsült forgatókönyvírók (Craig Mazin, Scot Armstrong) tollában bizony lenne egy különálló cselekményre is elegendő produktív erő.

A bonyodalmak kezdete viszont teret nyit a mechanikus újramesélésnek: Phillips és írótársai tételesen végigzongorázzák a mérceteremtő előd dramaturgiai stációit, csak a körítésen és a szituációkon csavarintanak egy árnyalatnyit, de a közvetlen önplágium akkor is felismerhető, ha a bömbölő kisbabát pimasz majomra, a fenyegető tigrist bamba aggastyánra, a könnyűvérű táncosnőt pedig hímtagját lóbáló örömlányra cserélték. Ez utóbbi karakter akár az önmagát aprópénzért eladó direktor rezonőreként is értelmezhető: az üzletmenet fellendítése érdekében ugyanúgy átoperáltatta genitáliáját, ahogy Phillips is kocsmaasztal alá száműzte a stílust. A Másnaposok 2. ugyanis egyáltalán nem egzotikusabb vagy nagyobb szabású, hanem egyszerűen csak közönségesebb és alpáribb, mint az eredeti film.

Amikor még a pénzügyileg egyre veszteségesebb brandek köré is futószalagon épülnek az újabb mozik, akkor természetesnek tűnik, hogy a nyári uborkaszezon egyik legnagyobb és legváratlanabb stúdiósikerére azonnal rá kell kontrázni egyet. Azonban a Másnaposok 2. – a kortárs trendeket tekintve szinte egyedülálló módon – nemcsak szégyentelenül önismétlő, de még az agresszív hatásfokozás enyhítő körülményével sem él, az elbeszélés bátortalan ötletkezdeményei pedig kínhalált halnak a fogyasztói üzletstratégia oltárán. Ezután már csak egyetlen kérdés marad nyitva: vajon harmadszor is le merik forgatni ugyanazt a filmet? Az eddigiek tükrében nem is túlságosan nehéz ezt megválaszolni.