Argentina idei nevezettje sok szempontból ideális Oscar-alapanyag, nemcsak a mindig vonzó „megtörtént eseményekből” címke, hanem a társadalmi-politikai áthallások miatt is. De ezúttal a félmúlt történelmének lehengerlő súlya, illetve a műfaji formula kissé agyonnyomja az egyébként izgalmas alapanyagot.
Az Argentina, 1985 már a címével sem lacafacázik: pont abba az évbe ugrik vissza, amikor a latin-amerikai ország az első Oscarját bezsebelte – sőt, a történet is ezer szállal kapcsolódik Luis Puenzo ma már klasszikussá érett filmjéhez, hiszen mindkét film ugyanannak a közelmúltbéli, könyörtelen katonai diktatúrának a következményeivel, utóéletével, hatásaival foglalkozik. Már a „közelmúlt” szó is érdekes. Van, akinek az 1976-1983-as, úgynevezett „nemzeti újjászervezési folyamat” (ami a junták által fenntartott diktatúra ön-eufemizmusa volt) egy élő, lélegző és vérző jelen vagy félmúlt, amivel egykori szemtanúként együtt kell élni; van, aki egészen kisgyerek volt (mint eme film író-rendezője), így csak másodkézből, beszámolókból születik meg benne valamiféle narratíva; és nyilván van, aki számára ez csak egy távoli ország ködbe vesző története az egyébként is már érdektelen 20. századból. Pedig sokkal több az áthallás a kelet-európai véres (vagy kevésbé véres) átmenetek-polgárháborúk és a kínkeserves vajúdással létrejövő dél-amerikai demokráciácskák között, mint amennyire be szeretnénk vallani magunknak. Gondoljunk csak vissza 1989-1990 Romániájára (ami pedig Európa ezen fertályának szolgáltat örök témát): a forradalom, a bányászjárások, a marosvásárhelyi fekete március felelősei közül sokan ma kedélyesen élvezik nyugdíjaséveiket.
Tangó és emlékezet – Az argentin film története
Visszatérő és örökérvényűnek tűnő megállapítás, hogy a film és a történelem Latin-Amerikában egymástól elválaszthatatlan területek, egyik a másik nélkül nem érthető meg teljes valójában. Mindez Kuba, Mexikó és Chile mellett Argentínára igaz a leginkább, ahol a „történelmi” kitétel számos megközelítésből érvényes. A film és a politikai rendszerek kölcsönhatása, a történelmi emlékezet mozgóképes ábrázolásának jelentősége, valamint a film feladata a (mindenkori) jelen formálásában az argentin filmtörténet legfőbb jellemzői között szerepelnek, sok esetben úttörő mivoltuk is tagadhatatlan.
Argentína történelmi traumáiról és annak filmes feldolgozásairól nemrég írtunk, úgyhogy a kontextust csak vázlatosan mutatjuk be: egy frissen létrejött polgári kormány bimbózó demokráciájában járunk, a címben is jelölt évben. Julio César Strasserát (Ricardo Darín) nemrég nevezték ki államügyésznek, és máris történelmi feladatot kap: ő fogja hivatalosan is megvádolni az említett „legutóbbi katonai diktatúrát” működtető katonai vezetőket (tábornokok, ezredesek). Ez azért is történelmi léptékű esemény, mert az ilyesmit rendre a katonai bíróságok végzik. Strassera tipikus tépelődő főhős, eleinte nem is akarja elvállalni ezt a feladatot (az ő „nürnbergi perének” nevezi egy adott ponton), de hamarosan a néző is megérti, hogy miért: az ország hivatalosan demokrácia lett ugyan, de a félelemérzet általános és konstans, folyamatosan névtelen fenyegetéseket kap, s a régi barátai közül is csak egyvalaki, egy színházi rendező vállalja el, hogy segít az ügy felépítésében. Aztán egy hivatalból kirendelt tejfelesszájú ügyészhelyettes, Luis Moreno Ocampo (Peter Lanzani) lendít egyet a történelem kerekén, és bevonnak egy csomó fiatal ügyvédtanoncot, akik a bizonyíték- és tanúkeresés zömét elvégzik.
A klasszikus tárgyalótermi drámák, illetve ügyvédek nagy dilemmája mindig az, hogy észérvekkel vagy az érzelmekre hatva győzzék meg az esküdtszéket, a bírákat, no meg a nézőt. Általában egyik sem működik önmagában, mindig a másik támogatásával kell megnyerni az ügyet, és ez most sincs másképp – csak itt esküdtszék híján az egész argentin társadalom szimpátiáját el nyerni. Tény, hogy a pálya most épp a jófiúknak lejt: rekordmennyiségű (több mint hétszáz) ember tesz tanúvallomást a maffiaszerű hierarchiában működő, a tárgyalás elején még magabiztos faarccal pöffeszkedő juntavezérek ellen. És ezek a tanúvallomások jelentik a film igazi sava-borsát: Santiago Mitre és forgatókönyvíró társa, Mariano Llinás létező hang- és szöveganyagokat dolgoztak fel, igazi sztorikból válogattak ki kényük-kedvük szerint néhány igazán hatásos darabot. Ezek közül is kiemelkedik Adriana Calvo (Laura Paredes) története, aki bekötött szemmel és hátrakötött kezekkel szülte meg harmadik gyermekét egy rendőrautóban.
Ezt a sok, érzelemre ható, megrázó történetet nagyszerűen ellenpontozza maga az ügyész, aki szimpatikus kimértséggel, visszafogottan vezeti végig az ügyet, még az ítéletet megelőző záró nagymonológját is egy gépelt papírról olvassa fel, (szinte) mindvégig meglehetősen szárazon. Ricardo Darín nem véletlenül a legnépszerűbb argentin színész (már szerepelt egy Oscar-nyertes argentin alkotásban 2009-ben, a Szemekbe zárt titkokban, ráadásul az is ugyanehhez a történelmi korszakhoz kötődik), itt is a belső forrongás ellenére egy nyugodtságot sugárzó oázis, mimikájában, megszólalásában is tökéletesen idomul a „szürke eminenciáshoz”. Jól tud köré építkezni a film. Folyamatos cigarettázásával, befelé forduló, mértéktartó játékával, kesernyés humorával még az egyébként remekül összerakott díszleteknél és kellékeknél is jobban megidézi a korszakot.
Kár, hogy maga a film kicsit túl jól idézi a korszakot, és idejétmúlt, poros marad. Nem elég a szinte két és fél órás játékidő (aminek jelentős részében mégiscsak beszélő fejeket látunk, közülük meg azért kevesen érnek fel karizmában Darín mellé), még formailag is rápakoltak egyet az alkotók az akadémiai (a mai 4:3-hoz hasonló) képaránnyal és a 35mm-re hajazó, de nyilvánvalóan művi szűrő-effekttel. Ehhez társul az önmagában is kissé avíttas bíróságidráma-formula, no meg a történelmi környezethez való görcsös ragaszkodás, aminek eredményeképpen a film dramaturgiailag némileg egyenletlen marad. Unalmasnak azért nem mondanám, de azért az „öltönyös emberek beszélgetnek” zsánerben már 1985-ben is izgalmasabb darabok készültek – pláne azóta.
Persze, egy argentinnek – főleg egy idősebb argentinnek – valószínűleg mindvégig gombóc lesz a torkában az Argentina, 1985 alatt. Ha nekünk valamiért nem jön a gombóc, emlékezzünk csak vissza az „armata e cu noi” („a hadsereg velünk van”) szlogenre 1989 decemberéből, illetve olvassuk el azt az alig két hetes hírt, miszerint a román legfelsőbb bíróság „pénteken megállapította, hogy nem illetékes az 1989-es forradalom perének tárgyalására, és átadta az ügyet a bukaresti táblabíróságnak.”
