Ha a kortárs filmművészet örökös extravaganzája, Pedro Almodóvar nem a vászonra álmodna, rémképzetem szerint életmód-guruként hirdetné könyvét és hitvallását egy magazin hátsó oldalán a föld lakóinak. Mondjuk tíz egész öt euróért, az alábbi agymenéses szlogennel: „Ne legyél frusztrált, nem te vagy zavart, beteg. A világ gonosz és képmutató. Az igazság benned van. A vágyaid szépek, csak attól függ, honnan nézzük. Rendeld meg a könyvemet, és nézd Pedro szemüvegén át magad és a világot!”
Mégis, a vásznon valahogy mindent megeszik az ember. Közhely, de a tálaláson múlik minden. No meg az alapanyagon. Ahogy már megszokhattuk. Almodóvar vadonásúj mozija, a Beszélj hozzá! is ilyen rutinos ujjgyakorlatnak indul. Kitűnő, igazi vibrálással operáló színészek keltik életre az újabb, több szálon induló, szívtépő mesét, mely most a szokottnál mintha visszafogottabb lenne. Persze csak első látásra.
A két főszereplőt, Benignot és Marcot már a történet elején összeülteti rendezője. Éppen Pina Bausch táncművész előadásán ülnek, Marco sír, Benigno csak érzékenyül lassan, de biztosan. Epizód inzert jelzi, ez most az ő történetük. A hölgyekkel mindketten hadilábon állnak, de semmi különös, extra „ferde” hajlam, csak szomorúak. Benigno ápoló, és szereti a néma filmeket. Marco újságíró. Sokat sír. Benigno évek óta gondoskodik egy kómában fekvő gyönyörű lányról, Aliciáról, ki egykoron ígéretes karrier előtt állt, most azonban csak a fiatalember masszírozó keze jelenti számára a kapcsolatot a külvilággal. Kedves plátói szerelem, régi vélemény: attól, hogy nem beszél, még érez. A két világ között lebegő balerina mindig ápoltan kezdi a napot, beszámolót „hallgat” Benigno beszél. „Udvarol.” Majd, amikor elérkezettnek látja az időt, cselekszik, érzelmeinek bizarr módon adva nyomatékot…
De előtte még számtalan flashback helyezi új és új megvilágításba a történetet. Marco is szerelmes lesz. A célpont egy szomorú torreádor lány, Lydia, ki érzékeny lelkét igyekszik a véres virtus vékája alá rejteni. Hetente gyilkol vad bikákat, de ha egy döglött kígyó rejtőzik lakásában, nem hajlandó hazamenni. Kapcsolatuk kétélű, mindketten küszködnek, régi kapcsolatok, emésztő terhek. Lydia épp a szakítást szeretné bejelenteni, – régi matador-párja visszatért –, mikor egy viadalon súlyosan megsebesül, kómába esik, és persze csak pár szoba választja el Alicia ágyától. A két férfi összebarátkozik, Marcot újdonsült barátja igyekszik szoktatni az új helyzethez, szerelme nem halt meg, beszélni kell hozzá, figyelni, várni. Érzékeny zsurnalisztánknak nem megy a dolog, eddig is zombi-kapcsolatokban tengette magánéletét, de azért igyekszik. Azonban egy véletlen folytán kiderül: Lydia épp el akarta hagyni. Csalódás, irány a világ másik fele, lehet megint pityeregni, útikönyveket írni. Időugrás. Épp vízparton kesereg hősünk, mikor egy gyűrött újságpapír tudatja, Lydia meghalt. Rögtön utána az újabb dráma: barátja börtönben van, megerőszakolta Aliciát. Indul haza, megérteni az egész őrületet, kideríteni, ki is valójában Benigno, és miért érez ennyi hasonlóságot a különös lelkivilágú férfi és maga között. Miután megtudja, hogy Alicia felébred, és talán épp a benne ébredező új élet hatására, jön a nagy dilemma. Vajon elmondja barátjának, vagy hagyja őrlődni a kínzó, a maga módján mégis megnyugtató világában?
A lényeg a részletekben, sőt szinte egyetlen epizódban sűrűsödik. Almodóvar életművének legbátrabb jelenetében úgy ábrázolja a nemi erőszakot, hogy attól minden „jó érzésű” erkölcs-csősz szájhabzást kapna. Aki elkapja a ritmust – márpedig biztos vagyok benne, hogy sokan lesznek ezzel így – annak nagyon beüt az Almodóvar-dózis: Benigno legújabb némafilm élményét meséli eszméletlen „párjának”, amely a tisztelt publikumnak is megelevenedik, Az összement szerető címmel. Tudóshölgy szérumot fejleszt, pasija összemegy, éjszaka együtt alszanak, a férfi pedig bizarr felfedezést tesz imádottjának testében. A néző meg csak ámul, és nem esik le neki semmi. Egy ideig. Bámulatos szürrealizmus, katartikus hatásvadászat, a szó pozitív értelmében. Fogadjunk, hogy először csak ez a jelenet volt meg Pedro bátyánk fejében. Érdekes, de most valahogy elbújik az a fajta fanyar szenvedély, mely egy kis giccs-adalékkal tálalva eddig mindig jelen volt Almodóvar műveiben. Pedig ott van. Finoman, szépen, ahogy a csillag megy az égen. Feltétel nélkül hiszünk neki. Igazi filmtörténeti pillanat. Csak az a fránya, földhözragadt, anyagi világ ne lenne. A színpadon, a tengerparton, a kórházi szobák falai között tombolhatnak az érzelmek. Hang, és ami még fontosabb SZAVAK nélkül. Érzelemnek úgysincs koppanása, a beszéd manipulál. Belül van minden. És hogy szép, vagy esetleg rémisztő a kínált mikro-lélek? Csak a nézőponttól függ. Pedro szemüvegén keresztül káprázatos.
Persze csak a végén esik le, hogy szerelmes-filmet láttunk. Látszólag négy központi szereplővel, igazából meg ki tudja. Lehet, hogy csak egy férfiról, ki sajátosan ugyan, de csak boldog akart lenni. Az egyik énjének talán sikerül. Még az is jó, hogy pont időben van vége. Nincs felesleges moralizálás, csak zavarba ejtően szubjektív állásfoglalás az élet egysíkú ábrázolása ellen. Elmebetegség, mi az? Hülyeség, az egész élet az. A Beszélj hozzá! egy újabb példa: amire egy átlátszó agymosás-kampány szlogenjeként még csak oda sem figyelnénk, azt Pedro Almodóvar képtangóinak hatására helyenként még alkalmi hitvallásként is hajlandóak vagyunk magunkra venni. A csúnya lány nem taszít többé, a súlyos beteg hímringyó mitikus hőssé alakul, a néző megváltozik. A vak tolerancia szélmalom-harcosának legfőbb fegyvere a keserű szentimentalizmus, kellemes hatásvadászat, hihetetlen biztos kézzel készítve, igazi humán-fieszta. Ezen sorok írója például a Mindent anyámról megtekintése után legszívesebben kifordult szemhéjjal tüntetett volna valami illetékes minisztérium előtt, jogokért, meg elfogadásért, hogy tiszteljük a másságot. Persze nem tette meg, de akkor komolyan gondolta. És talán ez is a cél. Hogy legalább kétórányira ezt játsszuk. Hogy Almodóvarnak igaza van. A spanyol mester elképesztően szimpatikus új munkájával azt hiszem, most egy darabig én megint hiszek neki.
