Ha a saját rendezőink is olyan kliséken keresztül ábrázolják az országot, mint vámpírok és lerobbant posztkommunista helyszínek, akkor ne csodálkozzunk majd, ha ezek a jellemzők „természetessé” válnak Romániával kapcsolatban. Lucian Georgescu ugyanis teljesen lebutítva jeleníti meg az országot és az embereket. Ha legalább viccesen tenné, akkor rendben is lenne, de csak próbál vicces lenni.
Román filmekre mindig nagy izgalommal ülök be, és nem riaszt vissza az sem, ha az adott rendezőnek éppen ez az első filmje. Így volt ez a Tatăl fantomă (kb. Fantom-apa) esetében is, melynek rendezője – Lucian Georgescu – forgatókönyvírást tanít a bukaresti Színház- és Filmművészeti Egyetemen. És éppen ami az erőssége kellene legyen, azt bukja el: a forgatókönyvet. A szereplők közötti kapcsolatok nem motiváltak, a történetben a szereplők jelleme nem fejlődik, sőt maga a történet se sokat halad előre másfél óra alatt. A forgatókönyv a híres-nevezetes Barry Gifford regénye alapján készült, aki David Lynch két filmjében is dolgozott: a Veszett a világot (Wild at Heart) az ő regénye alapján készült, a Lost Highway - Útvesztőbent pedig együtt írták át. Most akkor ez vagy azt jelenti, hogy ez a regény gyengébb volt, vagy pedig azt – és ezt tartom valószínűbbnek – , hogy a rendező nem tudta kihozni belőle a maximálisat.
A film egy road movie és egy romantikus komédia keveréke: egy amerikai zsidó professzor (Robert Traum) Romániába utazik, hogy megkeresse a családja gyökereit. Amint azt a cím is jelzi, főként az apja után kutat, akiről azonban szinte semmi nem derül ki. Bukovinai kalandozásai során az archívumban dolgozó nő (Tanya) kíséri-kalauzolja, kettejük viszonya annyira nincs felépítve, hogy mindenfajta közeledés a két szereplő között arculcsapás a nézőnek, sőt időnként röhejes. De ugyanúgy fölösleges volt bevezetni Tanya szeretőjét (Alexet), akinek csak annyi szerep jutott, hogy folyamatosan hívja, csengeti, zaklatja a nőt, akivel egyértelműen nincs jó viszonyban.
Még vannak fölösleges elemek, mondhatnám, hogy a film fölösleges elemek összegyúrásából jött létre. Az egyszerűen induló történetet ugyanis ukrán maffiózók megjelenése bonyolítja, akik fenyegetőznek, telefonon beszélgetnek a láthatatlan nagyfőnökkel, és fel-le rángatják vastag szemöldöküket, hogy gonoszságukat igazolják. A két színész annyira tipikus helyzetekben van bemutatva és annyira szerencsétlenül játszik, hogy sem komolyan venni nem tudjuk őket, sem nevetni rajtuk. És itt nem a színészeket hibáztatom, mert ha a rendező ilyen jeleneteket ír meg, szemmeresztgetős és homlokráncolgatós instrukciókkal, akkor a színész azt játssza el. Az önreflexív karakter sem maradhatott ki: Traum egyik kedves családi barátja az öreg vándormozis (Sami), aki régi filmtekercsekkel járja a környéket és szabadtéri vetítéseket rendez. Tegyük fel, hogy létezik valóban ilyen vándormozis, de az biztos, hogy nem egy legelőre fog kimenni a juhnyáj mellé a filmszalagjaival – pedig Sami azt teszi. Az öreget alakító Valeriu Dellakeza egyébként a legjobb karakter, színészileg is ő nyújtja a legkifogástalanabb alakítást. A vele kapcsolatos beékelt történet pedig a mozi újjászületését ábrázolja – csakhogy ez egy másik film témája.
A merész montázstechnika alapján ez a film minimum egy francia új hullámos alkotás kellene legyen, vagy egy kísérleti-posztmodern film: bizonyos jelenetek jump cuttal vannak összerakva (pl. a kocsikázás), máshol a rendező ugyanazt a snittet többször bevágja (csókjelenet), álom- és/vagy vágyképek snittjeit és jeleneteit szúrja be, szinte véletlenszerűen. Formailag ezek erős képi beavatkozások, tartalmilag viszont nullák, semmit nem adnak hozzá a filmhez, inkább összezavarják a nézőt. Ezeknek a technikáknak a hátterében nem sejlik fel egy koncepció, ami értelmet adna az alkalmazásuknak, a történet önmagában pedig nem kíván ilyesfajta kísérletezéseket. Arról nem is beszélve, hogy a jelenetek balul sülnek el miattuk.
A román újhullám kifulladóban van, és kellene már neki a friss levegő. Georgescunak minden eszköze megvolt hozzá, hogy túllépje az újhullámot: kiváló színészekkel dolgozott együtt, a forgatókönyvet Barry Gifforddal készítette, a helyszínekben is ott volt az újszerűség lehetősége, de mégsem sikerült. A bukovinai tájat és településeket abban a vonatkozásukban mutatja meg, ahogyan az újhullám rendezői: egy letűnt kor nyomaiként. A színészeket a forgatókönyv és a dramaturgia visszarántja a jó játéktól. A film végén ott bujkál az egyetlen humoros jelenet, de ebből is ráérzünk Emir Kusturica Balkán-ízű filmjeire, az eredetiség még itt is elmarad.
