A Gru- és minyonvilág ezen újabb kiterjesztése épp annyira működik, mint a „banana!” felkiáltás poénként: legtöbbször értelmetlen, néha idegesítően bárgyú, kell hozzá a hangulat s a kontextus, de amikor mindez összejön, hatalmas, felejthetetlen hahotát vált ki.
Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan abban, hogy felnőtt emberek még mindig képesek nevetni a Tom és Jerry-szerű üldözéseken. A nosztalgia lenne az, a gyerekkor egyszerű szórakozásai utáni sóvárgás? Vagy felvillanna egy zsigeri fajemlék arról a történelem előtti életünkről, amikor még saját túlélésünket ünnepeltünk egy sikeres hajsza után? Netán egy ősi, primitív humorérzék bekapcsolása, melyet Chaplin óta oly sokan kiaknáztak már? Nem tudni. Ennek ellenére ellenállhatatlanul tör ki a kacagás, valahányszor jól megírt és kidolgozott, izgalmas üldözésjelenet kerül elénk, s ezért a rajzfilmtől az akciófilmeken át a thrillerig szinte nincs is olyan filmes műfaj, amely, ha más nem, képletesen, de ne alkalmazná ezt a csodaszert, amelyre akár egész életműveket fel lehet építeni.
Erre számítottak a Gru 3 alkotói is, amikor újra a rajzolóasztalra dobták a bénácska, profi gonosz és kék munkaruhás, banánfaló segítőtársainak sztoriját. Legyen benne egy új családbarát cselekményszál (ami már volt: Gru ki akarja használni a három árva kislányt, de beléjük szeret és örökbe fogadja őket; Gru harcol újdonsült szuperkém kolléganője ellen, de belészeret és feleségül veszi); mesterien koreografált rablás, üldözés, robbantás és a hozzájuk tartozó észbontó kütyük; illetve az előzőleg saját egészestésben ügyetlenkedő minigonoszok is térjenek vissza valódi gazdájukhoz.
A történet ezúttal: az Anti-Gonosz Ligából frissen kirúgott Gru sosemlátott ikertestvérével találkozik, aki felvilágosítja, hogy a rablás művészete a génjeiben van, s kikönyörög magának egy utolsó akciót a karrierváltáson gondolkodó kopasz-morcos főszereplőnktől. A Gru-alkatú bűnözők impozáns családi körképe („Gru con boobs!” – vihognak össze a minyonok) nagyszerű lehetőséget nyújtott volna az eredettörténet batmani mélységekben való kidolgozására, helyette viszont csak biciklis rendőrök elől való menekülős gyorsulásversenyt kapunk a szuperjárgányon, s egy fejben sokkal erősebben működő jelenetet, amelyben a kinézetben egyaránt hasonló és ellentétes ikrek egymást parodizálják.
A Gru 3 nyújtja viszont a sorozat eddig legsikerültebb főgonoszát a '80-as évek aranykorában ragadt Balthazar Bratt személyében, aki lila válltöméses kosztümjében, Bundesliga-frizurájával és saját heist-zenés kompilációs kazettáival egyszerre hihetetlenül abszurd és nosztalgikusan szerethető, annak ellenére, hogy cselekményszála kissé egysíkú lett, s hogy a filmkészítők kissé elfelejtették, hogy a rossz csak a jó ellen harcolva nyer értelmet és tud brillírozni – önmagában már korántsem volt olyan szórakoztató, mint Gru ellenében. Ez az, ami az animáció nagy problémája: a széthúzó, kissé önérvényű cselekményszálak ritkán találkoznak: Gru és Dru az elveszett éveket próbálják bepótolni, Lucy újdonsült anyukaszerepét gyakorolgatja a kislányokkal, akik karikatúraszerűen kevés önálló tulajdonságot és képernyőidőt kaptak; Bratt, a főgonosz aránytalanul sokat tölt hegyes, Rubik-kocka tetejű csodapalotájában, s még a minyonok is magukban próbálnak szökést végrehajtani, miután kreatív különbségek miatt szétválnak útjaik.
Persze unatkozni azért ezalatt a rész alatt sem fogunk, hiszen akad filmes easter egg elég, többek között a stúdió korábbi egészestés animációjára, a Singre utalva, és ezek a kigondolt, humoros részletek, összekacsintások, titkosügynökös-, heist-filmes zsánerparódiák azok, amik elviszik a hátukon a filmet. De a jó ötletről minden évben újabb bőrt lehúzni próbáló sorozatok axiómája szerint a Dru-franchise sem kerülheti el a végzetét, s noha a gyerekek még mindig sikítva fogják üdvözölni a minyonok malackodásait és a kérgesszívű, de emberi Grut, itt az ideje kissé felfrissíteni a fegyvertárat, s legközelebb – mert kétségtelen, hogy lesz legközelebb – eredeti főgonosz mellé egy eredeti forgatókönyvet is beszerezni. Lasagna!
