Az ötletesen kétértelmű címre keresztelt Szövetségesek jobb film, mint amilyennek ígérkezett, pozitív csalódás Hollywoodból, ahonnan több ilyen régisulis mozinak kellene érkeznie.
1942, Casablanca. Itt vetik be Max Vatan (Brad Pitt) kanadai hírszerzőt, akinek küldetése a német nagykövet megölése. Ebben francia ellenállók segítik, főleg egy kémnő, Marianne Beausejour (Marion Cotillard), aki nagyon alaposan beépült a helyi nácik és szimpatizánsaik közé, és Vatan feleségét alakítja. Miközben el kell játszaniuk az álompárt, összejönnek, és miután túlestek küldetésükön, még a háború alatt családot alapítanak Londonban, kislányuk is születik. Azonban egy nap tökéletes életük összeomlik: felettesei közlik Max-szel erős gyanújukat, miszerint a felesége náci kém – a valódi Marianne Beausejourt ugyanis feltehetően megölték, és egy imposztort tettek a helyébe, aki újabban rendszeresen jelent a németeknek olyan titkokat, amik pont a férfi keze alatt mentek át.
Ettől kezdve nyitott kérdés, hogy a nő valóban kettős ügynök-e. Amire számos jel utal: könnyedén beépült Casablancában, legőszintébb, legsebezhetőbb pillanataiban furcsákat nyilatkozik, és a német nagykövet elleni akció is meglepően simán ment. Gyaníthatjuk, hogy a kikapós bombázó egyszerűen elcsábította a szégyellős és frigid Maxet. Úgy tűnhet, hogy innentől kezdve a történet kiszámítható, mivel nem nagyon látunk vörös heringeket, minden jel a hősnő bűnösségére utal. Azonban az alkotóknak kemény munkával így is sikerült kétesélyessé tenniük a nyitott kérdést, például felvetik, hogy ez az egész csak egy játék, amivel Max hűségét tesztelik a felettesei, mielőtt megkínálnák egy fontos küldetéssel. A férj nem hisz főnökeinek, és könnyedén bizonyíthatja igazát: csak a felesége szeme előtt kell hagynia egy hamis hírt, és ha azt továbbítják a német hírszerzésnek, akkor beigazolódik a gyanú.
Robert Zemeckis rendező és Steven Knight író remek alapszituációt talált, viszont filmjük fő erőssége, hogy roppantul ambivalens, fordulatos és kiszámíthatatlan, ami nem megy a hitelessége és a katartikusságára rovására. Még ha a hősnő antagonistának is bizonyul, akkor sincs vége a történetnek, hisz attól, hogy hazudott férjének, még lehet bűnbánó áldozat is, nem csak vérszomjas náci. És ha vérszomjas náci, akkor is lehet akkora papucs Max, hogy értelme és erkölcsei helyett érzelmeire hallgat.
A férj ráadásul úgy dönt, hogy külön úton jár a történet végére, és elkezdi felkutatni a francia ellenállókat, akik személyesen ismerik Marianne Beausejourt, de ez embert próbáló feladatnak bizonyul, mivel közben felettesei a nyakában lihegnek, és nem csak felesége élete a tét, de őt is kivégezhetik hazaárulás miatt. Közben pedig egy fedél alatt kell laknia gyermeke anyjával, és mivel nincs pókerarca, a kémként nála jóval tehetségesebb nő megérzi, hogy valami nincs rendben, és ha kettősügynök, akkor talán már rá is jött, hogy csapdába akarják csalni. Hőseink hangulata ráadásul alapállásból paranoid, mivel Londont épp bombázzák a németek (Casablancában pedig folyton színészkedniük kellett).
Az Elemi ösztönnel ellentétben ez a thriller nem erotikus, hanem romantikus, amihez Zemeckisék két vonzó és tehetséges sztárszínészt is megkaptak. Cotillard franciaként igazi álomszerepet szerzett magának, és él is a lehetőséggel – ahogy Pitt is meglepően jól játszik szépfiú létére papucsot. Viszont papucs voltából következően a kettejük közötti kémia hagy maga után némi kívánnivalót, a két főhős szerelmének ábrázolásában ráadásul Zemeckis és Knight sem remekeltek, például dialógusokban adják tudtunkra, hogy ezek ketten megvesznek egymásért, pedig ezt inkább látnunk kellett volna (talán érdemes lett volna bevállalni a felnőtt-korhatárt és szexábrázolásban is az Elemi ösztön nyomdokaiba lépni). Szintén hiba a cselekményszövés terén, hogy a film egy kicsivel lassabb a kelleténél, a közelgő baljós fordulatok sejtetése túlontúl finom és bátortalan. Aki nem látta a trailert, jódarabig nem fog rájönni, mire megy ki a játék, és addig elunhatja a filmet.
Ami a rendezést illeti, Zemeckistől szokatlan vállalás ez a film. A direktor imádja a technikai kihívásokat, az úttörő effekteket: pionír a jövő és a múlt életre keltésében (Vissza a jövőbe), a számítógépes animációban (Roger nyúl a pácban, Jól áll neki a halál / Death Becomes Her, Forrest Gump) és a 3D terén egyaránt (Polar Expressz, Beowulf – Legendák lovagja, Kötéltánc). Ezúttal is múltat idéz, de mozijának távolról sem a II. világháború megjelenítése a fő erőssége, bár a direktor ebben sem vall szégyent. Ez sokkal inkább Knight (Eastern Promises – Keleti ígéretek, Locke, Gyalogáldozat / Pawn Sacrifice) filmje, aki nem holmi sikerregényt adaptált, hanem eleve mozivászonra írt egy parázs mérkőzést két egyenrangú karakterrel a szorítóban. Persze Zemeckis megpróbálta ellopni a show-t, de nem jött össze: a Kényszerleszálláshoz hasonlóan ebben a filmben is lelő egy repülőgépet, ami kishíján hőseink házára zuhan, de a szcéna nem különösebben látványos, inkább csak a paranoid atmoszférához ad hozzá.
