Robert Redford viszonylag hosszú távollét után tér vissza a kamera mögül a kamera elé – anélkül azonban, hogy kimozdulna „manipulátori” szerepéből. Csak annyi változott, hogy ezúttal a filmen belül irányítja az eseményeket: nyugdíj előtt álló CIA ügynökként próbálja, a lehetetlent megkísérelve, kiszabadítani hajdani ügynökét egy kínai börtönből, illetve megmenteni a kivégzéstől.

A helyzet klasszikus visszaszámolós struktúrát szül, amire pontosan illik a suspense definíciója, amelynek paradox módon sosem a nemtudás, az ismeretlen a mozgatórugója, éppen ellenkezőleg: előre tudjuk, mi fog történni (a fiatal ügynök Brad Pittet ki fogják szabadítani), de nem győzzük kivárni, hogy ez megtörténjen. Innen a nézői „felfüggesztett”, „lélekzet-visszafojtott” állapot illetve az elnevezés.

Redford az abszolút domináns szereplő (más konfigurációba valószínűleg nem is ment volna bele), annak ellenére, hogy a fiatal ügynökről szóló (flash back sorozatként megjelenített) beszámoló fényt derít kettejük közös történetére is.

Pitt kiváló ügynök, akinek mentőakciója majdnem sikerül a film elején. Redford ezzel szemben háromszoros győzelmet mondhat magáénak a film végére: az ügynökség infrastruktúráját maximálisan kihasználva, mindig egy lépéssel a gyanakvók előtt járva lóvá teszi a vezetőséget, befejezi Pitt mentőakcióját, és őt magát ki is szabadítja. Sőt, mi több: mindeközben sikerül megőriznie elegáns titokzatosságát és hidegvérét, imádnivaló szerénységét és nagyvonalúságát, ami a Nagy Gatsby óta sajátja. Szőkeségéről nem is beszélve. Ugyanis már az első Pitt-Redford közös jelenetben ráébredünk arra, hogy Redford már rég visszatért a változó igényeknek megfelelő, megújult Brad Pitt-formában. Hollywood ezúttal is a jól bevált (és busásan kifizetődő) sémát követi, sőt egy kissé lerántja a leplet működési mechanizmusáról: Pitt ugyanaz a szívtipró blondínó típus a 90-es években, aki Redford volt néhány évtizeddel ezelőtt.

Ez a fajta stafétabot-váltás nem egyedülálló az álomgyár és általában a sztáripar történetében, gondoljunk csak a Sidney Poitier – Denzel Washington vagy Brigitte Bardot – Claudia Schiffer párosokra. Mindettől függetlenül Pitt tűrhető, Redford jó formában van, a film pedig élvezhető. És még valami: a kelet-berlini jeleneteket – valószínűleg „gazdasági” okokból – Budapesten forgatták.