Négyszáztizenkét csapás – Richard Linklater: Boyhood / Sráckor

2014. június 16. – írta Jakab-Benke Nándor

A filmtörténetben nem teljesen ismeretlen ötlet az egy téma sok éven keresztül való végigkísérése (főleg dokumentumfilmes kamerával), de Linklater munkája talán a legösszeszedettebb mindegyikük közül.

„Szörnyű megöregedni” – Alexander Payne: Nebraska

2014. február 28. – írta Kovács Patrik

Jó érzés látni, ahogy egy rendező felteszi a koronát egyébként is impozáns életművére. Alexander Payne Nebraskája ilyen kivételes alkalommal örvendezteti meg a közönséget. A film nem az újítás szándékával készült, ellenben olyannyira kiforrott és egységes stílussal bír, hogy minden egyes képe megmarad az emlékezetben.

Ház az erdő mélyén – Jordan Vogt-Roberts: The Kings of Summer / A nyár királyai

2013. november 1. – írta Pernecker Dávid

Ki nem épített gyerekkorában bútordarabokból, párnákból, kartondobozokból bevehetetlen várat, erődöt, avagy bunkert? Beléphetett-e ezekbe a dicsőséges építményekbe a papírcsákós hűbérúr felmenője? Ha csak nem tudta a titkos jelszót, semmiképp. Ezek a hevenyészett komplexumok ugyanis – a fantázia megsétáltatásán túl – pontosan azért húzattak fel, hogy a gyerekek izolálják zsírkrétával felskiccelt világukat a kortársak, de legfőképpen a szülők, a felnőttek uradalmával szemben. Később pedig dolguk végeztével – de még hadúri szellemben – e csemeték a sajátkészítésű köpenyt, a fakardot, a műanyag géppuskát eldobva rohantak a délutáni kakaó irányába.

Újhullámtarajok az árvízben – Tudor Cristian Jurgiu: Câinele japonez

2013. október 24. – írta Farkas István

Hazaérésről és hazatérésről szól a Japán kutya. A folyamatosan szélsőségeket csapkodó román újhullámtarajokról ezúttal csendesebb vizekre vezetik a nézőket: ezúttal csak árvízen, illetve annak következményein kell átevezni – természetesen a szereplőkkel együtt – egészen a hazai filmekből lassan már megszokott, pszeudo-katartikus végkifejletig.

Méltatlan múzsa – Gilles Bourdos: Renoir

2013. július 26. – írta Szalay Dorottya

Gilles Bourdos festőportréja leginkább azokhoz az aforizma-gyűjteményekhez hasonlítható, melyek kétszáz oldalnyi, tematikus blokkokba gyűjtött, bölcs gondolattal próbálják előre kiokítani az egyszeri olvasót az élet esszenciájáról. Míg azonban ez előbbi kiadványok a WC melletti polcon rendre megtalálják a nekik kijelölt helyet, a Renoir az érdektelen biográfiák süllyesztőjében végzi.

Három az egyben – Derek Cianfrance: The Place Beyond the Pines

2013. június 13. – írta Farkas István

Még van remény arra, hogy a tengerentúli filmművészet megszabaduljon a plázamozik bugyuta filmzabálói pénztárcájának a fogságától. A függetlenfilmes Derek Cianfrance legújabb alkotása legalábbis ezt próbálja bizonyítani. Mindenki számára ismerős toposzokat gyúr egybe úgy, hogy mind a vájtfülűek, mind pedig a plázahalandók élvezettel isszák a vászonról lecsapódó fotonokat.

A papa mozija – M. Night Shyamalan: After Earth / A Föld után

2013. június 12. – írta Kovács Patrik

Hosszú évek óta A Föld után a legkevésbé kínos Shyamalan-film, de éppen azért, mert voltaképpen nem is Shyamalan-film. A produkció mögött valójában a főszerepet alakító Will Smith áll, ám ezzel a néző sajnos egyáltalán nincs kisegítve.

Egy újabb filmes csapda – Ric Roman Waugh: Snitch / Csapda

2013. március 15. – írta Lovassy Cseh Tamás

Mindegy milyen, csak legyen valamilyen – szokás mondani. A lényeg úgyis az, hogy imádni vagy utálni lehessen. Ne hagyjon egy film közömbösen, ne tudjam másnap reggelre elfelejteni: ez lenne az ideális állapot és pont ezt nem tudom leírni a Csapdáról.

Amíg ez a Föld kerek... – Marian Crișan: Rocker

2013. február 28. – írta Jakab-Benke Nándor

A Rocker egy szerethető, de nem hibátlan alkotás a szalontai Marian Crișantól. A film egy apa és fia pár napján keresztül mutat rá a mai román társadalom helyzetére.

Hős, zuhanórepülésben – John Moore: A Good Day to Die Hard / Die Hard - Drágább, mint az életed

2013. február 19. – írta Ferenczi Szilárd

Ahogy telik az idő, az akciófilmek sorában kétségkívül sokrétűnek számító Die Hard-franchise egyenes arányban kopaszodik főhősével. Míg azonban John McClane koponyája az idő múlásának engedve búcsúzik lemondóan a hajszálaktól, a sorozatból mintha erőnek erejével tépdesnék ki mindazon összetevőket, amelyekre támaszkodva az utóbbi 25 esztendőben ez a bátor, gunyoros, érző és rettentő sokat vérző New York-i zsaru képes volt percenként elakasztani pár lélegzetet a nézőtéren.