Végignézni a filmet olyan volt, mint találkozni egy exszel: jó látni, hogy még rajta van a térképen, furcsamód a szíved azt súgja, többet kellene érezz iránta, de a vonzalom már nincs meg, és végső soron örülsz, hogy túl vagy rajta. A Kispályás szerelemben Gerard Butler lecsúszott focisztárt játszik, aki fia futballcsapatának edzőjeként próbálja visszaszerezni családját és megelégedni a csendes élet örömeivel – a moziból kijövet úgy tűnik, talán ideje lenne a színésznek is így döntenie.
De hát mire számított az a néző, aki Gabriele Muccino legújabb filmjére ült be? A limonádék nagypályása komoly iparos, aki tudja, mivel lehet legjobban meghatni a női szíveket, ahogy már a Hét élet című keserédes Mikulás-sztoriban és A boldogság nyomában című könnyes felemelkedés-történetben is bebizonyította. Sírás itt is lesz bőven, bár az előzetes ezúttal romantikus vígjátékot ígér, de félúton meggondolja magát – valószínűleg akkor, amikor kiderül, semmi humorosat sem képes felmutatni.
A tehetséget csillogó sztárstátusra beváltó színész Will Smith helyett ezúttal Gerard Butler, aki marcona külsejét akciófilmekben, érzelmes lelkét pedig románcokban edzette tökéletesre. De hol vagyunk már a Spíler (RocknRolla) sármos keményfiújától, aki tervez, cselekszik, törtet és csak azután fogadja el a lába elé hulló nőket! A producerek ugyanis nem elégedtek meg a két főszereplő (Jessica Biel, az exnej) celeb voltának közönségvonzó erejével, hanem olyan hírességekkel telepítették be a képzeletbeli kertvárost, mint Catherine Zeta-Jones és Uma Thurman, akik a házassági elkötelezettség különböző fokain állva sorra próbálják meg elcsábítani vonakodó hősünket. „Nem te vagy az egyedüli, aki valamikor volt valaki” – mondja az egyik focianyuka, mely kijelentés nem csak a filmbéli dicsőség múlandóságára utal, hanem sajnos a feltűnően öregedő szereplőgárda szavatosságát is megkérdőjelezi. Hogy hattyúdalnak ilyen egydimenziós alakításokkal kelljen beérniük, az csupán egyike a kegyetlen valóság azon tényeinek, amiről mit sem tud a reális problémákat még képeslapról sem ismerő film.
Az említett nőáradaton kívül ugyanis a megoldandó feladatok a következők: bebizonyítani a kisfiúnak, hogy számíthat apucira – ami a sulis focicsapat elvállalásával és egy kölcsön-Ferrarin történő vezetés-oktatással le is van tudva; feleleveníteni a régi szép időket a volt feleségnek, aki ugyan már kész újra férjhez menni, de pár esti beszélgetés, valamint egy közös asztalihokis játék hatására minden sérelmét hajlandó elfeledni. Megy ez, mint a kapura rúgás. Nem sértő viszont, hogy még egy ennyire csajos műfajban is kizárólag háttérképnek, dekorációnak használják a női szereplőket, akiknek egyetlen céljuk kidomborítani a teremtés koronájának férfias vonásait, és mindegyik hiszékeny, izgatott csitrivé válik, ahogy a borostás, valamikori él-(vagy ál-)sportoló rájuk pillant?
Problémafelvetés tehát... akad, de megoldásai sekélyesek, klisészerűek, valamint újdonsült gazdag barátok deus ex machina-fellépésének köszönhetően intéződnek el. A film leginkább a történetre éleződik ki, ami, valljuk be, senkinek sem fog meglepetéssel szolgálni. A plakát alapján parádés comeback-re számítunk, de a nagy nevek egy-két viccesre szánt, de be nem váltott jelenetnél többet nem kapnak, azt is olyan párbeszédekkel kifejezve, amelyet még a híres skót akcentus sem ment meg. (Pedig az a kialvatlan arc és mosatlan haj után a következő szexepil, amire a botfülűek kedvéért minden második szereplő reflektál, sőt még egy ellenpéldát is kapunk a pakisztáni pasas (Iqbal Theba alakításában) fura beszédmódjában, megjegyezve, hogy az ő akcentusára bezzeg senki sem bukik.)
A film megnézése előtt azt gondolhatná az ember, hogy Amerikában azért nem töltötte meg a mozikat, mert a fociról szól. Vagy mert romkom, bár az ilyenkor a karácsony előtti időkben jobban fogy, mint az akciós csokimikulás. A stáb pedig mindent elkövetett azért, hogy blockbuster legyen, az eredetiség pedig máskor sem volt kizáró tényező. A Kispályás szerelem ennek ellenére unalmasabb, mint egy másodosztályú focimeccs, noha jóval kevesebb a verekedés benne. A felvételek is ezt a párhuzamot erősítik, ugyanis a meccsek filmezése után néha elfelejtették visszatenni a kamerát az állványra, ilyenkor pedig az imbolygás szédülés érzetét kelti a nézőben. De ezt a kicsiny kellemetlenséget már igazán kibírjuk, hiszen a nagy tét a hollywoodi „bajnokság”, ahol bevallott kárörömmel szurkolhatunk a csapatnak: mikor esnek ki, úgy végleg, az egész szezonra?
