Mindegy milyen, csak legyen valamilyen – szokás mondani. A lényeg úgyis az, hogy imádni vagy utálni lehessen. Ne hagyjon egy film közömbösen, ne tudjam másnap reggelre elfelejteni: ez lenne az ideális állapot és pont ezt nem tudom leírni a Csapdáról.

Talán az a baj, hogy nem hiszek a filmek pusztán szórakoztató jellegében. Elfogadom, hogy létezik ilyen, hogy sokan azért ülnek a vászon elé, hogy kizárják a külvilágot, hogy zavartalanul elteljen az a másfél-két óra, de ezt a tömegjelenséget – mint általában a tömegjelenségeket – nem tudom feltételek nélkül megemészteni. Ebből már értelemszerűen következik, hogy a tucatszámra gyártott akció- és thriller filmekkel sem tudok igazán mit kezdeni, mert folyamatosan magam előtt látom a hollywoodi producerek nem szűnő zsolozsmáját, azért imádkozva, hogy az adott filmbe beszuszakolt plusz két akciójelent végül megszülje a remélt bevételt.

Ha mégis úgy döntünk, hogy megnézzük a Csapdát, ne várjunk egy túlzottan összetett történetre: Ric Roman Waugh és Justin Haythe forgatókönyve egy (állítólag) megtörtént esetet kelt életre John Matthews figurájával (Dwayne Johnson), aki jól menő szállítócégét igazgatná, ha nem kellene kábítószer birtoklása miatt börtönbe került fiát kiszabadítania. Mivel gyermekére minimum tíz év vár a rácsok mögött, az elszánt apa arra is képes, hogy beépüljön az alvilágba, így buktatva le egy drogkereskedőt fia szabadságáért cserébe. Ennek a cseppet sem mindennapi ötletnek Joanne Keeghan, a törtető republikánus államügyésznő (Susan Sarandon) nem örül túlzottan, ám amikor John-nak sikerül kapcsolatba lépnie egy dílerrel, belemegy a játékba. Amint a férfi egyre jobban alámerül az alvilági életbe – melyben nagy segítségére van egy ex-börtönlakó, Daniel James (Jon Bernthal) is  –, az események feszültsége is fokozódni kezd. Akciófilmről lévén szó, ezután következnek a hullák, a lövöldözés és a kamionokat hazavágó borulásos jelenetek, melyek végén Jason, a bebörtönzött fiú, mit ad Isten, sikeresen kiszabadul.

A színészi alakítások kellemesen belesimulnak a B-kategóriás akciófilmek világába. Az azonban egészen bizonyos, hogy Dwayne Johnson nem az a kimondott apatípus (a vásznon legalábbis nem látni halvány jelét sem a komolyabb érzelmeknek, mikor fiához megy beszélőre, vagy egyáltalán, amikor bármilyen kapcsolatba lép fiával), ennek megfelelően pedig nem is igen tudott megbirkózni a rá osztott szereppel. Pedig kétségtelenül ráépítették a közel százhúsz percet, de akit hosszútávon nem köt le a hatalmas pankrátor termete és esetleg komolyabb színészi játékot is szeretne látni, az nagyon hamar csalódni fog. Aki talán alakításával a leginkább kiemelkedik kollégái közül, az Susan Sarandon: az általa megformált női figurán érezni a hatalom-ittasult törtetőt, egyetlen tragédiája mindössze az, hogy ebből az alapvetően klisékből építkező típusból is évről-évre többet láthatunk a mozikban.

Azt nem állítom, hogy a Csapda egy unalmas film, legalábbis abban az értelemben semmiképpen nem, hogy az egymást követő hosszú snittektől a nézőt elnyomná az álom. Sokkal inkább a kiszámíthatóság, a „klasszikus” akciófilmek zavarba ejtő egyszerűsége az, ami miatt rossz szájízzel jöttem el a vetítés végén. Amennyiben „csak úgy”, időtöltés végett téved be valaki a moziba, és ha megelégszik azzal, hogy az amerikai álomból az amerikai pokolba tartó, ám a végén – természetesen – mégis happy endbe burkolózó alakokat lásson, akkor megtörténhet, hogy ez az illető majd vitába száll velem. Én állok elébe, de attól még a Csapda az marad, ami: egy akciófilm, amely nem lesz benne a 2013-as TOP10-ben. Erre fogadni merek.