Még van remény arra, hogy a tengerentúli filmművészet megszabaduljon a plázamozik bugyuta filmzabálói pénztárcájának a fogságától. A függetlenfilmes Derek Cianfrance legújabb alkotása legalábbis ezt próbálja bizonyítani. Mindenki számára ismerős toposzokat gyúr egybe úgy, hogy mind a vájtfülűek, mind pedig a plázahalandók élvezettel isszák a vászonról lecsapódó fotonokat.
A jó Isten tudja hányadik állomásához érkező Final Destination-filmek óta a lehető legkomolyabb távolságtartással viszonyulok a sorsszerűség kérdését boncolgató filmekhez. A hagyományos filmes sorsértelmezések számomra megragadtak Julio Medem Az Északi-sarkkör szerelmesei című alkotásánál. És hosszú ideje úgy érzem, csak akkor leszek kíváncsi a „cinema fatale”-ra, ha nagy kedvencem, Bródy Sándor, Rembrandt eladja holttestét című novelláját viszi mozivászonra valaki. Gondoltam mindezt addig, amíg nem láttam Derek Cianfrance legújabb filmjét, a The Place Beyond the Pines-t – amelynek a román címe (Destine la răscruce / Végzetek válaszúton) – hangsúlyosan jelzi, hogy a véletleneket uraló sorsszerűségről (is) szól.
Az idei év legjobban várt filmjei között szereplő alkotás első blikkre bugyuta akciómozinak tűnik – még akkor is, ha a Blue Valentine-ra való tekintettel a legnagyobb jóindulattal ült be az ember a mozisötétbe. „Főszereplője”, Luke (akit az iszonyúan jól játszó Ryan Gosling alakít) motoros kaszkadőrként próbálja megkeresni a napi betevő és a cigi árát – tetkóira minden valószínűség szerint egy fityinget sem kell(ett) költenie, annyira gagyik. Volt barátnője (Eva Mendes) felbukkanása felzaklatja az amúgy is zavarodott tekintetű főhőst, aki miután megtudja, hogy gyereke született, sziporkázni kezd benne a felelősségérzet, ám a gyerektartást a maga együgyű módján, fegyveres bankrablással próbálja fizetni. Bocsánatos (?) bűnözői életútját azonban a film első 40 percében keresztezi az igazság üldözője, Avery Cross (a szintén fantasztikusan domborító Bradley Cooper személyében). Ez a találkozás az események megállíthatatlan sorozatát indítja el, amely nemcsak kettejük, hanem családjaik, gyerekeik életére is kihat. Döntéseik következményeit évek múltán gyerekeiknek kell viselniük, akik nem kerülhetik el a közös végzetet.
Derek Cianfrance – amint a fentiekből is egyértelműsíthető – kockázatos dologra vállalkozik harmadik nagyjátékfilmjében. Nem csupán három, a párhuzamos narráció helyett szekvenciálisan bemutatott történetet vetít a vászonra, hanem ezeket három különböző főszereplővel próbálja meg eladni, mégpedig úgy, hogy egyiküket mindjárt a film első felében kinyírja. Emellett a műfajok szerelmesei számára is felkínálja az orgazmus lehetőségét: a tengerentúlról különösen ínyenc csemegének számító rendkívüli zsánerturmixszal örvendezteti meg a nézőt, aki tágra nyílt szemekkel bámulja a látványos, érzelmes narrációt, a korrupt rendőrség naturalista bemutatását, illetve a tinédzserfilmek sajátosságának tekintett kétségbeesett útkeresést.
A rendező ugyanis klasszikus, már-már agyoncsépelt filmes kliséket (családi dráma, bankrablás, bűn és bűnhődés, jó és rossz harca, korrupció, apa-fiú konfliktus) tesz egymás mellé és után, ezekkel azonban úgy dolgozik, hogy közben új, hogy nem mondjam, jobb fényben tüntet fel lerágott csontként virító toposzokat. A családi dráma, a belülről rothadó hatalmi rendszer, illetve a szüleiktől kapott örökség terhe alatt megroppanó srácok életútja úgy fonódik egybe – elsimítva az egyes „fejezetek” közötti ugrásokat – hogy egymás nélkül szinte értelme(zhete)tlenné válnak. Mindeközben a több mint két órás játékidő szinte egyszer sem válik kiszámíthatóvá, és amikor a megfáradt nap után kezdünk laposakat pislogni a fénylő vászon előtt, egy váratlan fordulat bedobásával kelti fel az elmaradhatatlan nézői figyelmet és tartja fenn a feszültséget.
Derek Cianfrance legnagyobb erénye egyébként az, hogy egyszerre tudott elgondolkodtató, tartalmas mondanivalójú és ugyanakkor remek filmélményt nyújtó alkotást letenni a filmművészet roskadásig megrakott asztalára.
