Irány az öltöző – Gabriele Muccino: Playing for Keeps / Kispályás szerelem

2012. december 20. – írta Székely Bíborka

Végignézni a filmet olyan volt, mint találkozni egy exszel: jó látni, hogy még rajta van a térképen, furcsamód a szíved azt súgja, többet kellene érezz iránta, de a vonzalom már nincs meg, és végső soron örülsz, hogy túl vagy rajta. A Kispályás szerelemben Gerard Butler lecsúszott focisztárt játszik, aki fia futballcsapatának edzőjeként próbálja visszaszerezni családját és megelégedni a csendes élet örömeivel – a moziból kijövet úgy tűnik, talán ideje lenne a színésznek is így döntenie.

Road nélküli road-movie – Dan Chișu: Și caii sunt verzi pe pereți

2012. november 6. – írta Péter Árpád

Dan Chișu rendező nevének kiejtése még nem kavar vihart a román film tengerén. Tapogatózó debütje, a 2010-es WebSiteStory, majd – legalábbis az elnézőbb kritikusok szemében – az igazabb, teljesebb Ursul (A medve, 2011) című próbálkozása után idén újabb egészestés filmmel vonul be a lassan önismétlésbe fulladó román filmművészet ezeken az új hullámokon hánykolódó flottájába.

Ezt láttuk a 11. TIFF-en – 5. rész: Mad Bastards, Café de Flore, Marécages / Wetlands, Sleeping Beauty

2012. június 6. – írta Jakab-Benke Nándor, Ferenczi Szilárd, Iszlai József, Székely Bíborka

Fele lejárt, fele még hátravan: ausztrál tájképekkel, felkavaró színekkel és hangokkal, zavaros családi viszonyokkal és egy különleges, alvó szépséggel zsong tovább Kolozsváron a TIFF.

Apás gyerek apátlanul – Stephen Daldry: Extremely Loud and Incredibly Close / Rém hangosan és irtó közel

2012. március 12. – írta Farkas Péter

Stephen Daldry ismét egy érzelemdús regényből forgatott szép-szomorú filmet, főhőse ezúttal ráadásul egy gyerek, aki elvesztette az apját a 9/11-ben. Gyorsabban telik tehát a könnyzacskó, azt hinnénk, szinte ki is durran, de a játékidő felénél észrevesszük: néhol már-már jólesik ez a telítettség.

A ketrecharcos is ember – Gavin O’Connor: Warrior – A végső menet

2012. március 6. – írta Kovács Patrik

David O. Russell kissé túlságosan fényes nimbuszú A harcosa átszabta ugyan a bokszfilm hagyományos ellenségképét, hiszen ebben a főhős megátalkodott családjával kezdett lélektani szkanderozásba, ám a mozi inkább szociográfiai röntgenlenyomatként, mintsem borús drámaként működött. A Warrior – A végső menet látszólag A harcossal azonos tőről fakad, de O’Connor és stábja sokkal mélyebbre merül a tönkrement sorsok mocsarába.

Ökölség – Shawn Levy: Real Steel / Vasököl

2011. október 12. – írta Jakab-Benke Nándor

Hollywood egyik kedvenc mítosza (mert ugye tudjuk, hogy csak egy mítosz?) az ún. „kisebbik királyfi” története, a Dávid versus Glóriát-sztori, a defavorizált szereplő apoteózisa, az örök „underdog”-mese, a semmiből felkapaszkodó, a felfuvalkodott erőseket meglepetésszerűen legyőző amerikai álma.

Árvák hercege – Jean-Pierre Dardenne, Luc Dardenne: Le gamin au vélo / Srác a biciklivel

2011. október 3. – írta Csoma Emőke

A Dardenne-fivérek nevével fémjelzett mozgóképes termékek minősége legalább olyan könnyen beazonosítható, mint mondjuk egy frissen piacra dobott új lovacskás logóval ellátott sportautóé – csak a költségek különböznek. A belga testvérpáros ugyanis minimális büdzséből és a színtiszta valóságból képes kiszolgálni mind a populáris, mind a művészfilmek rajongóit.

A nézők jól vannak – Lisa Cholodenko: The Kids Are All Right

2011. február 16. – írta Szén János

David Bordwell filmelmélete szerint a klasszikus hollywoodi elbeszélés dupla oksági szerkezettel, azaz két cselekményszállal operál, amiből az egyik szükségképpen egy heteroszexuális szerelmi történetet bont ki. A The Kids Are All Right hollywoodi – igaz, nem lehet klasszikusként címkézni –, s így adott, ahogy fent írva vagyon. Vagy mégsem? Vagy igen, de mégsem?

A jellegzetes halála – Ferzan Özpetek: Mine vaganti / Szerelem, pasta, tenger

2011. február 2. – írta Kovács Bea

A klasszikus dramaturgia értelmében a főhős – és ezáltal a történet – valahonnan valahová kell jusson. Özpetek új filmjében fel-felvillannak emberek és emberi életek, de hiányzik a mindent átfogó összetevő, amely szilárddá kötné a laza cselekményszálakat. Eddigi munkásságának tükrében önutánzásként hat a produkció: dráma és komédia között ingadozik, és megcáfolja mindazt, amit eddig elvként és értékként mutatott fel a rendező repertoárja.

„Apa, ez már a világvége?” – John Hillcoat: The Road / Az út

2010. május 6. – írta Vízkeleti Dániel

Hillcoat eddig is előszeretettel kalauzolta hétköznapi hőseit a nyugati civilizáción túli világba: az 1988-as pszicho-horror (Ghosts…of the Civil Dead) egy börtönben, a To Have and to Hold (1996) a pápua-új-guineai őserdőben, Az ajánlat (2005) az ausztrál vadnyugaton játszódik. McCarthy Pulitzer-díjas, szomorú regényének poszt-apokaliptikus világa jól illeszkedik ebbe a sorba. Az út a legkiérleltebb munka a rendező 20 éves pályáján.