Gareth Edwards Az Alkotó című sci-fije azokhoz a bazárokhoz hasonlít, amelyekhez láthatóan vonzódik: ütemes, látnivalókban bővelkedő, zsúfolt forgatag. Csak tudjunk vele menni.
Rendezőként Edwards kiemelkedő sikert ért el, amikor a Zsivány egyessel izgalmas, új irányt tudott mutatni az éppen sokadik újjászületésébe kezdő Star Warsnak. Mostani, a Zsivány egyeshez sok szállal kötődő filmje, Az alkotó története egy, a mienkéhez megszólalásig hasonló világot mutat be a XXI. század második felében, amelyben a „Nyugat” öntudatos robotokkal vívja harcát. Az előzmények, például személyes drámákon át, inkább csak körvonalazódnak, mint kifejtődnek, de annyit azért tudunk, hogy Los Angelest atomrobbanás pusztította el, a robotok menedékre leltek egy „Új-Ázsia” nevű országban, vezetőjük pedig egy rejtélyes mesterségesintelligencia-tervező.
Történelmi fantasztikum örök kamaszoknak – Gareth Edwards: Rogue One: A Star Wars Story / Zsivány Egyes: Egy Star Wars-történet
Némi deja-vu érzéssel foglaltam helyet moziszékemben a Zsivány Egyes: Egy Star Wars történet ún. „előbemutatóján”, tavaly ugyanis ugyanebben a moziban vártam óriási izgalommal Az ébredő erőt. Idén azonban közel sem voltam/lehettem ennyire izgatott, hiszen már a bemutató előtt tudni lehetett, hogy ebből a filmből sok minden, eddig elmaradhatatlannak tűnt elem ki fog maradni, többek között az ikonikus, felkúszó kezdőszöveg, és John Williams zenéje, amely nélkül talán sosem lett volna akkora siker a Csillagok háborúja, mint így.
A rendező egészen didaktikusan meg is fogalmazza szócsövein keresztül filmje vérbeli sci-fi-alapkérdését: vajon emberszámba veendő-e a gép, amelyet az ember alkotott? Edwards fontossági sorrendjében azonban a kérdések egyértelműen a képek mögé szorulnak. Célja elsősorban a látványosság, a „mozi varázsa” általi gyönyörködtetés lehetett, és attól függetlenül sem tárgyának filozofikus kifejtése, hogy a cselekményt mégis erre fűzte fel. Vizualitásra kihegyezett művészi koncepcióját a film egésze alatt magabiztosan végigviszi, és ebben található meg alkotásának legtöbb erénye is. A háttér óriásépületei, az aránytévesztettnek tűnő eszközök, a kortárs nyomor és a tudományos fantasztikum keverése, no meg a vissza-vissza térő bazárhangulat már a Zsivány egyesben is jól működtek. Edwards képei még kimerevítve is sokatmondóak – esztétikai minőségük például Simon Stålenhag műveit idézik. A rendező fókuszáltságát mutatja az is, hogy a cselekmény háborús részletei inkább akciófilmszerűek. Még a megszálló műveletek között is hiába keresünk – például A klónok támadásáéhoz vagy akár a a Zsivány egyeshez hasonló – tömeges csatajelenetet. Bár ennek hatására kevéssé érezzük át, hogy most a robotok vagy az emberek a fennmaradásukért küzdenek, de így Edwardsnak lehetősége nyílt a háború történéseit is egyének szintjére terelni.
Ebből is következik, hogy Az Alkotó látványvilága sok sci-fitől eltérően nagyobb teret enged a valóságnak, és stilizáltsága kifejezetten széttartó. A különböző helyszínek és robotok között évtizedes távolságok sejlenek föl, ami általában ötletesen gazdagítja a képet, miközben nem teszi hiteltelenné, elidegenítővé. Ez a fajta kreativitás talán nem is annyira a rendező vágya, mint inkább kényszere volt, ugyanis Edwards viszonylag kevés pénzből dolgozott. Mindenesetre a szuperhősösen színes villódzás hiánya és az égen méltóságosan átúszó halálosztó gépek távolsága értékes komolyságot kölcsönöz Az Alkotónak. Szerencsére a rendező jó ütemérzékkel általában azt is hagyja, hogy befogadhassuk nagyobb lélegzetvételű kompozícióit Új-Ázsia csupán félig természetesnek tűnő, félig pedig egyértelműen mesterséges tájairól. A nagy egész szintjén azonban már érezhetően aránytalanul tölti ki játékidejét a film. A forgatókönyv a mű derekán kevésbé mozgalmas, miközben a vége egyértelműen siettetettnek tűnik, pedig Edwardsnak kellett volna tudnia hagyni a nagy fináléra még öt-tíz percet a százharmincötből.
A rendező filmes inspirációt is könnyű megtalálni, hiszen saját bevallása szerint is vonzódik a legsikeresebb hollywoodi tekintélyekhez, elsősorban Spielberg, Lucas és Cameron hatása érződik rajta. Így a történet maga – amelynek Edwards társírója is – jelentősen merít a Mesterséges értelemből és a Terminátorból; a sokszor barokkosan kontrasztos látványvilág Janusz Kamińskit, Spielberg állandó operatőrét idézi meg, a mise en scène, különösen pedig a világ működése a Csillagok háborúját juttathatják eszünkbe. A legjelentősebb párhuzam azonban saját korábbi munkája. A történet váza – a drámai tetőpont szélsőséges késleltetéséig bezárólag – nagyrészt megegyezik a Zsivány egyesével: a feszültség forrása megint egy csak sokára megismert mellékszereplő, és megint egy tudós; a főszereplő újra katona, ismét történetalakító szerepe van a két harcoló fél közötti mozgásnak, a beszivárgásnak, egy égen lebegő tömegpusztító fegyvernek; megint csak egy tulajdonképpen földalatti mozgalom harcol egy jól szervezett hadsereggel – és a sort még hosszan lehetne folytatni.
Amennyire ütemes, akciódús és látványos Az Alkotó, olyannyira hiányosságok mutatkoznak más területeken. A történet főszereplői is inkább sablonosak, a mellékszereplők pedig inkább kifejtetlenek. A Tenet című filmből ismert John David Washington meggyőzően alakítja Joshuát, amire nagy szükség volt, mert hozzá képest mindenki jóval kevesebb időt tölt a vásznon – azonban Joshua sem túlontúl rétegelt karakter. A mellékszereplők közül Allison Janney a legemlékezetesebb Howell ezredes szerepében, ami több szempontból is üde színfolt. Egyrészt szép példája annak, hogy hogyan lehetett volna pár jelenettel és félmondattal tartalmas háttértörténetet skiccelni a többi szereplő köré is, másrészt ötletes a szerepeltetése, mint a frontharcban is tetterősen résztvevő, de nem schwarzeneggeri fizikumú katonának.
Bár nehéz mindenki igényeit kiszolgálni, de az többekben csalódást kelthet, hogy nem igazán lehet kapcsolódni a robotokhoz, ellentétben például a Mesterséges értelemmel, vagy a Szárnyas fejvadásszal. A lelki (processzori?) folyamatok ábrázolása különösen a mellékszereplők esetében kevésbé sikerült, és nincs is belőlük elég ahhoz, hogy bárki élete/létezése igazán értékessé váljon. Edwards számára ezek sejthetően nem voltak kifejtésre érdemesek, pedig így történetének súlya is átérezhetetlen. Ehhez kapcsolódik az is, hogy a film már említett filozofikus alapkérdése nem csak kifejtetlen, de súlytalan is marad.
Összességében Az alkotó egy tisztességesen összerakott, különösen az alkalmi sci-fi-fogyasztóknak és a látványfilmek kedvelőinek ajánlható választás. Ha könnyen rá tudunk hangolódni, akkor hamisítatlan hollywoodi szórakoztatásban lesz részünk.
