Spielberg menetrend szerinti, hagyományosan a nyárutóra tervezett szenzációjához hosszú, sokat taglalt előtörténet kapcsolódik. Annyit harsogták, hogy jobb híján megjegyeztük: az A.I. éceszgébere maga Stanley Kubrick, aki – s adjunk hitelt Spielberg szavainak – gyakran csörgette fel álmából a sikergyáros filmcézárt, s számolt be neki mozgóképes terveiről.
A kedélyes (?) eszmecserét („Hi, Steve, this is Stanley speaking, how are things over there?”) csak az idős mester halála szakíthatta meg, mikor is az addig vacilláló s mindenfélével (Harry Potter, Egy gésa emlékiratai, Lindbergh-project) kacérkodó Spielberg öreg barátja előtti tiszteletadásul vagy (s ez itt a kifejezett rosszmájúság helye) felismerve a nagyszabású ingyenreklám lehetőségét, világgá nyilatkozta: ő bizony Kubrick reá testált vázlataiból, egy futurisztikus Pinokkió-történetből forgatja következő filmjét. Tökéletes időzítés, aztán hosszú kuss, cipzár a szájra, teljes hírzárlat, megint csak tökéletes reklámérzékre valló évnyi hallgatás. (Annyira bejött, hogy az Államokban, néhány plakátot leszámítva, fizetett reklámkampányra nem is volt szükség!)
A nagy műről végre lehullott a lepel, s mit látunk?! Sok hűhó semmiért? No nem, annyira nem vészes ez a mozi, megüti az élvezhetőség középfokát, cirkusz, kenyér és mondanivaló erősítik benne egymást, a végtermék mégsem igazolja vissza a (mesterségesen) fokozott várakozást. Az pedig, hogy az A.I. –Mesterséges értelem toronymagasan kiemelkedik a vele egyszerre versenybe szálló popcorn-mozik közül, aligha lehet mércéje a műértékének. A Spielbergre jellemző magabiztos elbeszélőtechnikával és rafinált képi megoldásokkal felépített történet az ember saját kreálmányaival szembeni felelősségének kérdését járja körül.
Föld, közeljövő, a megjósolt katasztrófa után megteremtjük az első érző robotemberkét, adunk neki hús-vér nevelőszülőket. David (Haley Joel Osment), a robotfiúcska és az örökbefogadó házaspár családdá kovácsolódásának, majd elválásának története a film legsikerültebb harmada. Kezdeti idegenkedés, közeledés, átmeneti öröm a váratlanul felgyógyuló valódi gyermek (korából adódó, tehát többé-kevésbé természetes) kíméletlensége, a robotgyermek kielégítetlenül maradt szeretetéhsége, fokozatos kegyvesztettsége majd kitaszítottá válása következik – Spielberg itt a legvisszafogottabb, itt sikerül a legközelebb férkőznie az olyannyira ambicionált „magasabb” művészethez.
Az idáig finomabb eszközökkel mozgásban tartott tanmesefilm ezen a ponton túl azonban nyári unaloműzőbe csap át: Dávid odüsszeiája a kinti, neonfényes, rideg és gyűlölködő világban ürügy pusztán a kötelező számítógépeffektek és szellemeskedések beiktatására, jóvátehetetlen engedmény a kassza irányába. A kezdeti jószándék helyébe a szakértelem és a marketingszellem lép. Kényeztetni persze továbbra is nagyon tudnak.
A film nevettet: Gigolo Joe (Jude Law), az örömszerzésre programozott, David robotsorsában osztozó segítőtárs szórakoztató képregényfigura. A film szolgáltat: a jövő Las Vegasának beillő Rouge City minden részletében tudatos, filmtörténeti idézet (a Szárnyas fejvadászon innen, a Metropoliszon. túl), az eredeti lelőhelyek beazonosítása kellemes érzéssel tölti el az erre szakosodott filmrajongót. A film borzongat: az arénajelenet, melyben a pankrációviadalok vérszomjas közönsége leselejtezett robotok halálra kínzásán szórakozik, kellően drámai.
Poén, látvány, horror – mindhiába. A film megkezdte mélyrepülését a túlcukrozott, túlturbózott, fontoskodó kommerszbe, s innen már semmilyen igyekezet nem képes visszarántani.
