Nem, a cím nem egy rosszindulatú utalás a film valóban igen tetemes játékidejére. Sokkal inkább azt hivatott megfogalmazni, hogy James Cameron Avatar-folytatásában milyen fontos szerepet játszik az örökös körforgás. Igaz, a film talán kicsit túl sokszor tér vissza ugyanarra a pontra.
Az Avatar kulturális jelentősége leginkább abban érhető tetten, hogy még most, 13 év elteltével sem tudjuk igazán a helyén kezelni. Cameron grandiózus vállalkozását kezdetben a film médiumát új pályára állító mesterműnek kiáltották ki, majd egyre többen kezdték úgy érezni, hogy mindannyian egy igen nagy blöffhöz asszisztálunk ennyire jókedélyűen. Az mindenesetre biztos, hogy nemigen van olyan, filmmel akár csak érintőlegesen is foglalkozó illető, akit hidegen hagyna Pandora világa, még akkor sem, ha megállapítjuk, hogy a filmben megjelenő történetet bizony jó sokszor láttunk már.
James Cameron szerint a világ – James Cameron: Avatar
Azt hiszem, ha van amerikai álom, akkor James Cameron végigálmodta azt. A kamionsofőrt Roger Corman fogadta maga mellé asszisztensként, hogy első önálló filmjével (Piranha 2) le is tudja minden idők legjobb repülő halas horrorját. A sci-fi állóvizét megmozgató Terminátor után újra meg újra megreformálta a képi effektusok világát, hogy végül a legsikeresebb film Oscarjával a kezében kiabálhassa bele a világba: „Én vagyok a világ ura!"
Az eredeti tervekhez képest – még kimondani is döbbenetes – nyolc év késéssel érkező második Avatar-epizód épp ezért óriási elvárásokkal néz szembe: egyrészt az eddig alig-alig hibázó James Cameron először bukhat igazán nagyot, ha a film alulteljesít a kasszáknál. Ráadásul most sem mehetünk el szó nélkül az időfaktor mellett; a mozik az elmúlt két évben a covid-járvány miatt zártak be hónapokra, most az energiaválság következtében kényszerülnek a vetítésszámok csökkentésére, miközben jóformán minden héten elindul egy új streaming-szolgáltató. Így kimondva kimondatlanul is ezeknek az eseményfilmnek kellene a vászon elé csábítani a közönséget. James Cameron ennek érdekében meg is tett mindent – ezt legalább annyira érthetjük pozitív, mint negatív értelemben.
Évekkel az első epizód eseményei után vesszük fel a fonalat, Jake (Sam Worthington) és Neytiri (Zoe Saldaña) négy gyereket nevelnek – köztük a Sigourney Weaver által játszott Grace lányát, akit eredetiben szintén a legendás színésznő alakít – , ráadásul gyakran a csapathoz csapódik Gekkó (Jack Champion), akit még a földiek hagytak a Pandorán, a törzs pedig befogadta (itt viszont nem véletlen A dzsungel könyve-áthallás). Az idill azonban nem tarthat örökké, ismét megérkezik az első rész gonosz cége, az RDA, élükön a visszatérő Quaritch-csal (Stephen Lang). Jake pedig úgy érzi, családját csak akkor mentheti meg, ha elhagyják az erdők vidékét. Ez pedig remek alkalom arra, hogy újabb pandorai kultúrákat ismerjünk meg.
Az első résszel kapcsolatos kritikák általában azzal kezdődtek, hogy mennyire borzasztóan egyszerű az a magányos hős-narratíva, amivel Cameron operált. A második epizód igyekszik ezen változtatni, így most sokkal több mellékkaraktert kapunk, akik közül leginkább a gyerekek tűnnek izgalmasnak – igaz, mindennek ára is van, az eredeti gárdából sem Neytiri, sem Jake nem épül igazán a második epizódban. A többfókuszú narratíva viszont kétségtelenül élvezhetőbbé teszi a filmet. Nyilván sok helyen el fog hangzani, hogy mennyire hosszú az Avatar 2., s valóban, kár lenne tagadni, igen sok jelenet csak azért került a végső változatba, hogy Cameron fel tudja vonultatni a teljes technikai arzenálját. Ami persze kétségtelenül lélegzetelállító, és képes is feledtetni a film bizonyos hiányosságait.
Legalábbis ideiglenesen. A gondok ugyanis már azzal elkezdődnek, hogy a rendező ezen a téren sem igazán kreatív. Az újonnan megismert tengeri kultúra nem elég sokszínű, a bemutatott környezet nem tartogat túl sok izgalmat. Franchise-filmek kapcsán gyakran beszélünk világépítésről, ami már önmagában is közhely (legalábbis azzá tettük a túlhasználással), és persze az Avatar folytatásánál is el lehetne sütni ezt a frázist, csakhogy a világ valójában nem épül. Persze ismerünk meg új karaktereket és fajokat, de a maga a mítosz szemernyivel sem összetettebb a második rész végére.
Azt a kérdést kell tehát ezen a ponton feltennünk, hogy másodjára is megelégszünk-e azzal, hogy egyedülálló vizuális élményben van részünk? Mert ha azt keressük, hogy milyen gondolatokat fogalmaz meg az Avatar: A víz útja, bizony igen hamar gondba kerülünk. Az már az első részben sem nagyon lehetett kérdés, hogy a klímaváltozásra és a gyarmatosításra kell asszociálnunk a történet kapcsán, ez pedig ezúttal fel is erősödik: szó szerint elhangzik, hogy Pandorát szánják az emberiség új otthonának, miután a Földet sikerült kellőképpen tönkretenni. Ugyanakkor a forgatókönyv e téren sem jut tovább a közhelyeknél, tradíció és haladás, technicizmus és természetközeli élet még mindig túl egyértelműen kerül szembe egymással. Talán a tekintetben látni némi fejlődést, hogy ezúttal már nem egy egyszerű faji ellentétről van szó, a személyközi kapcsolatokkal Cameron némileg árnyalja a képet. Ezen kívül nagyjából annyit érdemes megjegyezni, hogy míg az első rész egy egyéni pálforduást mutatott be, most a közösségiségen, azon belül is a családon van a hangsúly. De hát legyünk őszinték, hány blockbustert láttunk már, ami a család fontosságáról szólt?
Ami túlléphetne ezen, az is csupán a franchise-logika mentén kerül elénk; minden érdekesebb konfliktus csak az ígérete annak, amit majd a következő epizódok fejthetnek ki jobban. A legérdekesebb ilyen szempontból Kiri figurája, aki az első részben már elkezdett természetfeletti vonalat folytatja, amit röviden – eddigi tudásunk alapján – úgy lehetne összefoglalni, hogy a Na’vik bolygóján valamiféle kollektív intelligencia működik (szoros összefüggésben a spirituális szférával), ami által minden lakó összekapcsolódik, így az egész bolygó egyfajta közös tudatként működik. Ez tényleg egy izgalmas kiindulópont, amiből számtalan irányba el lehet indulni, de egyelőre ennek is csak a csíráit kaptuk meg.
James Cameron kivételes vizuális érzékkel rendelkező rendező, aki viszont gondban van, ha nagy számban kell karaktereket építenie, egy ilyen franchise azonban enélkül nem tud működni. Épp ezért kérdés, hogy mi lehet ennek a szériának a sorsa, és most nem is anyagiakra, hanem sokkal inkább a kreatív szempontokra gondolok. Ha a tervek szerint kétévente jönnek majd a filmek, mennyire őrizhető meg az eseményjelleg? Elegendő lesz-e öt epizódon keresztül ez az egyetlen és nagyon egyszerű ellentét, valamint a direkt személyes motiváció?
Mindettől függetlenül, ha teljesen őszinte vagyok, bár nem az Avatar 3. lesz az a film, ami miatt számolni fogom a napokat az előttünk álló két évben, de a következő rész megtekintéséhez szükséges minimális érdeklődésemet sikerült fenntartani. Lehet, hogy tényleg csak ennyi volt a cél?
