Minden remake esetében feltevődik a kérdés: tényleg szükség volt erre? Nem sok „újraértelmezés” képes az eredetije főlé nőni, de van olyan eset is, amikor ez sikerül. Persze nem árt hozzá néhány próbálkozás, de néha Hollywood is képes értelmesen adaptálni, sőt újraadaptálni. Ezen kevés pozitív példa egyike A majmok bolygója-széria, amelynek újkori inkarnációi sokszor feledtetni tudják elődeik hibáit, továbbgondolják, nem pedig megismétlik azok mondanivalóját.
Pierre Boulle A majmok bolygója c. regényére viszonylag gyorsan lecsapott az álomgyár, 1963-as megjelenése után mindössze öt évnek kellett eltelnie, hogy Charlton Heston biblikus arcával plecsnizve kikerüljenek az első adaptáció plakátjai Amerika- és világszerte. Az intelligens majmok planétáján zajló kalamajkáknak ráadásul nem is egyszer esett neki Hollywood, hiszen az 1968-as első adaptációt hamar követte még négy folytatás, majd előbb Tim Burton követte el vele karrierjének talán első nagyobb baklövését 2001-ben, aztán tíz év múlva kapott a történet egy előzmény/remake-et, amit még két kiadás követett. És akkor még nem is ejtettünk szót a hetvenes években futó spin-off sorozatról, amivel (és a mindezen adaptációk alapján készült videojátékokkal) kiegészülve méretes „majomverzum” épült Boulle rövidke könyvének története köré.
Az, hogy mennyit is emelnek át a különböző „megnyilvánulások” a (többek között) Híd a Kwai folyón írójának könyvének eredeti ötletei közül, kifejezetten változó, bár túlzásba egyik film sem viszi. Még a viszonylag könyvhű sztorival operáló Franklin J. Schaffner-féle első A majmok bolygója is lazán kezeli az alapanyagot. Ezzel pedig az égvilágán semmi gond nincs, mert már ez az adaptáció is képes volt hozzátenni a majmok uralta világon játszodó történet gondolatiságához, arról nem is beszélve, hogy egyúttal remek korlenyomata a hatvanas éveknek.
Mózes a majmok között
Mai szemmel nézve is korszakos mű a Schaffner-rendezte A majmok bolygója (1968), amiben minden a helyén van: Jerry Goldsmith már-már horrorokat idéző, ritmusos, vad zenéje, Leon Shamroy westerneket idéző tájképei, amik képesek egy idegen (és, mint a film végére kiderül, spoiler!, mégsem annyira idegen) bolygó ismerős helyszínet bemutatni, és persze a CGI-terhelte szemnek igencsak üdítő maszkok és díszletek. És legfőképpen a fél karrierjét bibliai alakításokkal töltő Charlton Heston, akiben pár évvel azelőtt meglátta Michelangelo és saját Mózesét Cecil B. DeMille producerkirály, és aki itt is legendásan fajsúlyos stílusában alakítja a főszereplő George Taylor űrhajóst. Heston mellett a másik név mindenképpen megemlítendő név a Roddy McDowellé, aki ezenkívül még további három filmben és egy spinoff-sorozatban is majommaszk alá bújt (1974-ig mindössze a második filmet hagyta ki saját filmjének forgatása miatt). Jellegzetes hangjával és a tömény sminkréteg alatt is kiütköző mimikájával kihozza a maximumot a néha kissé rugalmatlan majommaszkból, őt nézve nem nehéz elhinni, hogy tényleg egy emberméretű csimpánz-doktort nézünk éppen.
A remek színészi alakítások pedig kiegészülnek egy nehezen megszült forgatókönyvvel (a Boulle-regényt adaptáló Rod Serling saját bevallása szerint nagyjából negyvenféle vázlat után született meg a film végső szerkezete), ami egyúttal minden idők egyik leghíresebb csavarja felé tereli a történet szálait. Az eredeti regény francia szereplőit természetesen amerikai űrhajósok váltják, a beszédes nevű Ulysse Mérou-t Taylor kapitány (Heston) és legénysége, akik egy tudományos elmélet tesztelése okán kerülnek előbb a világűrbe, a Földtől jó messze nemcsak térben, hanem egy szerencsétlen műszaki hibának köszönhetően időben is: nagyjából kétezer évvel előbbre, egy számukra idegen bolygóra. Itt Taylor és két társa azzal szembesül, hogy ezen a bolygón már a majom az úr, intelligens csimpánzok, orangutánok és gorillák alkotják a domináns fajt, az emberek pedig beszédképtelenek, állatiasak, a legjobb esetben sportvadászatra, a rosszabbakban agyműtétekre kárhoztatják őket a magukat felsőbbrendűnek, az evolúció magasabb fokán állónak gondoló majmok.
Amellett, hogy a film megfogalmaz egy elég éles kritikát a tényleges állatkínzásról – amiben saját fajunk is kiváló – burkoltabban a rabszolgaság és rasszizmus kérdéséről is próbál tárgyalni (bár messze nem annyira hangsúlyosan, mint például a széria későbbi, 4.-5. részei), illetve a dogmatikus, elvakult gondolkodás mindenkori hiányosságaira is felhívja a figyelmet, utóbbira egy remek tárgyalás-jelenet formájában. Dr. Zaius (Maurice Evans) látszólag törvényes keretek között próbálja elhitelteleníteni Zira (Kim Hunter) és Cornelius (McDowell) állításait, akik hisznek beszélő emberfoglyuknak, Taylornak. Dr. Zaius, mint később kiderül, teljesen tisztában van vele, hogy Taylor igazat beszél, amikor azt mondja, hogy a majmok előtt az emberek uralták a bolygót, sőt az evolúciós ranglétra is egy kicsit másképp néz ki, de ezt a tudást veszélyesnek ítéli, és a majom-szentírás szavában vakon hívő orangután-bírákra bízza a döntést, akik a jelenet egy pontján felveszik a híres „ne láss gonoszt, ne hallj gonoszt, ne beszélj gonoszt” pózt – nem túl burkoltan, de hatásosan szimbolizálva egy koncepciós per döntési folyamatát, és persze a film bemutatása előtt nem sokkal is zajló McCarthy-féle kommunista boszorkányüldözést (amelynek során többek között a forgatókönyvet jegyző Serlinget is meghallgatták).
Az 1970-ben készült folytatás is érezhetően konkrét történelmi eseményeket idéz meg, a jól felfegyverzett gorilla-rendőrség egy adott ponton hippi és civiljogi jelszavas táblákat lóbáló csimpánz-tüntetőket ver szét. Emellett a Majmok bolygója 2. (Beneath the Planet of the Apes) az elődjénél némiképp hangsúlyosabban is foglalkozik a nukleáris fegyverek kérdésévek. Míg a Schaffner-filmben csak Taylor utolsó mondata („Ti mániákusok! Hát felrobbantottátok!”) lehet irányadó arra vonatkozólag, hogy mi is történt a Földön, a folytatásban már sokkal direktebb a szerzői kritika az atomfegyvereket illetően: a lebombázott New York alagútrendszerében egy csapatnyi mutáns ember-utód egy aranyozott borítású atombombát imád, imákat és zsoltárokat énekelve az „életadó”, Alfa és Omega jelekkel ékesített rakétának. Ezek a teljesen arcukat vesztett (szó szerint), telepatikus képességekkel bíró emberi lények annyira bíznak a bomba elrettentő erejében, hogy nem is számítnak rá, hogy az általuk primitívnek tartott majmok generációk alatt elfelejtik majd, mire is képes egy atomrakéta robbanása, és lerohanják majd őket. A film utolsó képén egy akaratlan kívülálló véres keze hozza működésbe az emberkéz alkotta világvége-szerkezetet.
Ennek ellenére a folytatások tovább készültek (Escape from the Planet of the Apes / A majmok bolygója III.: A menekülés, 1971) – azt régóta lehet tudni, hogy Hollywoodot nem állítja olyan apróság egy folytatás elkészítésében, mint hogy az összes szereplője meghal egy filmnek: ha kell, visszahoznak a halálból két szimpatikus majmot (Zirát és Corneliust), a múltba reptetik őket, hogy aztán a hetvenes évek-beli Amerika ember-dominálta világában megszülethessen Caesar (szintén Roddy McDowall alakítása – kiköpött apja fia, mondhatnánk), aki egy negyedik részben (Conquest of the Planet of the Apes / A majmok bolygója IV.: A hódítás, 1972) felszabadítja a majmokat, az ötödikben pedig még saját ember-rabszolgáit is (Battle for the Planet of the Apes / A majmok bolygója V.: A csata, 1973), hogy megváltoztathassa hepiendre a már elregélt szörnyű sorsot.
Burton-koszton a majmok
Egy jókora pihenő után az Álomgyár motorjai ismét beindultak a majmos bolygó környékén: 2001-ben az akkor még szinte tévedhetetlennek, de mindenképpen nagyon erőteljes stílusúnak tartott Tim Burtont találta meg egy ún. „újra-elképzelés” (re-imagining) megrendezésének a feladatával. Ami viszont papíron működött, vásznon már kevésbé, és jelen cikkünkben is csak azért térünk ki erre méretes (pénzügyi és kritikai) bukásra, mert a 2001-es A majmok bolygója (akkori kritikánk ide kattitnva olvasható) arra szinte szótárba illő esettanulmány arról, hogyan nem érdemes újraadaptálni egy erős alapanyagot.
A Burton-féle remake szinte egyetlen pozitívumai a maszk és a smink. Lenyűgözően élethű munka, és már az elődökben zavaró, kissé merev maszk-szerűség is eltűnt a majom-arcokról (az ezekért felelős Rick Baker az 1976-os King Konggal kezdve számos majmos filmen keresztül fejlesztette őket), és némelyik színész kifejezetten jól eljátszik az arcukat teljesen beborító maskara alatt.
Sajnos azonban minden más elsietett, unalmas és kiszámítható, ráadásul a szereposztás sem mindig jól eltalált, elég csak azt mondani, hogy (az egyébként ebben a filmben is egy nyúlfaroknyi szerepet kapott) Charlton Heston karizmáját kellene valahogy Mark „Marky Mark” Walhbergnek utánoznia. Ennél viszont sokkal nagyobb probléma, hogy a történetettel, annak mélyebb jelentéseivel ez a forgatókönyv nem tudott kezdeni semmit. Már az emberek-majmok közötti, ellenségességet szító különbségek sem érthetőek, valamiért ebben a verzióban a rabszolgasorban tartott emberek mind képesek beszédre, összefüggő gondolatokra, csapatmunkára, a korábbi filmekben érezhető és érthető evolúciós farokméregetésnek semmi hely nem marad. Csak néhány halovány megjegyzésre futja a „jobb” majmoktól, hogy az emberek nem is olyan rosszak, de hogy miért is lennének azok (pl. az eredetiben dézsmálják a majmok termését, mert ők nem képesek a földművelésre, tömegpusztító eszközöket alkalmaznak, egymást ölik stb.), arról nem tudunk meg semmit.
A legendás csavar varázsát pedig egy, azóta hírhedten rossz másik csavarral próbálták megidézni a készítők, amin azóta is vakarja a fejét a közönség (de még a főgonosz Thade-et alakító Tim Roth is, aki elmondása szerint kétszer nézte meg a filmet, de továbbra sem érti a végét). A film sikertelensége pedig újabb tíz évre parkolópályára állította a franchise-t, de megölnie szerencsére nem sikerült.
Egy háború anatómiája
Szerencsére, mert a Rupert Wyatt által elkezdtett, Matt Reeves által befejezett prequel-rebootok minden valószínűség ellenére egy koherens, remekül megírt és kitalált trilógiával bővítették a majom-univerzumot. Nemcsak hogy játszi könnyeddséggel képesek tárgyalni az előd által felvetett kérdéseket, de remekül ráéreztek az alapanyag soha ki nem használt lehetőségeire, és a régi széria talán leggyengébben kivitelezett utolsó részeinek történtéseit, Caesar és az intelligens majmok felemelkedését mesélik újra.
A majmok bolygója: Lázadás (kritikánk itt) egy ráérős, de éppen ezért pontos jellemrajz és felnövéstörténet a majom-forradalmat kirobbantó Caesarról (a motion capture-színjátszás koronázatlan királya, Andy Serkis), akiben egy kísérleti Alzheimer-gyógyszer indít be változásokat, és teszi intelligensebbé egy vele egykorú embernél. Ami ugyanakkor megkülönbözteti a többi majomtól, akik ugyanennek a gyószernek köszönhetően nyerik el intelligenciájukat, hogy őt pótapja, a gyószer megalkotója, Will Rodman (James Franco) neveli fel, és nemcsak eszet, de tudást és nyelvet is kap tőle. A film egyik legnagyobb erénye, hogy úgy képes egy jól kidolgozott karakterrel megalapozni egy véletlenül megszületett új faj felemelkedésének történetét, hogy a főszereplő egész film alatt mindössze négy szót mond ki – ezek közül az elsőt a remake talán legjobb jelenetében, frappáns választ adva az ikonikus hestoni mondat („Get your hands off me, you damn, dirty ape!” – ezt talán lefordítani sem érdemes) megidézésére, egy mélyről jövő, morgós, de katartikus „Nem!”.
Az reboot-széria első részében tehát elszabadulnak az intelligens majmok, a szer mellékhatásaként pedig egy világméretű járvány során kihal az emberiség nagyrésze, leszámítva a népesség egy nagyon kis részét, akik immunisak a vírusra. A második részt jegyző Matt Reeves pedig ebből az alaphelyzetből kiindulva mintegy gondolatkísérletként veszi végig egy háború kirobbanásának lépéseit. Adott a két szembenálló faj, akik sokáig nem is tudnak egymásról, azonban az embereknek szüksége lesz egy gát erejére a túléléshez. Ez a gát pedig éppen a Caesar vezette majmkolónia területén fekszik, úgyhogy elindul a megismerkedés, és a kezdetben békés egyezkedés a két nép között. Az egymástól amúgy is idegenkedő két felet nem nehéz egymásnak ugrasztani, elég hozzá egy (megrendezett) atrocitás, és kész is a baj. Mindkét oldal teljes joggal az életét és szabadságát félti a másiktól, úgyhogy kirobban a szó szerinti fajháború. Az ezt bemutató jelenetek között pedig akad egy egészen zseniális egysnittes is, ami nagyon szépen mutatja, hogy mennyire forgandó a hadiszerencse: a barikádok tetején vesztésre álló emberek éppen ünnepelni kezdik a megmentőként berobogó tankot, amikor a konfliktust kirobbantó majom, Koba (Toby Kebbel) egymaga, lóhátról szökkenve megszerzi a hadigépet a saját oldala számára. Mindezt a tank folyamatosan forgó fejéről nézhetjük, a beállítás nem változik, a tank sem, csak az éppen győzedelmeskedő fél.
Külön erénye a Forradalom (2014, kritinkánk itt) és Háború (2017, kritikánk itt) alcímet viselő Reeves-filmeknek, hogy a harci téma kínálta lehetőségek ellenére nem merül ki „háborúpornóban”, mindkét filmen érezhető az eredeti széria által is képviselt pacifizmus, a tömegpusztító eszközökkel és történésekkel szembeni ellenérzés, és a filmek cselekményei, karakterei is ezt a mondanivalót támasztják alá. Caesar és legtöbbször emberi ellenfelei is saját akaratukon kívül, a saját családjuk, illetve fajuk megvédése érdekében keverednek csetepatéba, igazi, gonosznak nevezhető bajkeverő szereplő kevés van a történetben. Ezek közül viszont a legjobban eltalált a harmadik epizód főellensége, a csak Ezredes néven ismert fickó (Woody Harrelson), aki megtestesíti a tehetetlenségből háborúskodásba menekülést, és akit tudatosan úgy épít fel a Háború, ahogy Coppola tette Kurtz ezredessel minden idők egyik legjobb (anti)háborús filmjében, az Apokalipszis, mostban: a film háromnegyedéig nem is találkozunk vele, csak hallunk róla, így pedig még akkor is kielégítő az őrült szemek közé nézni, hanem azok éppen nem is Marlon Brandóhoz tartoznak.
Összegezve ezt a maratoni remake-mustrát: a Burton-féle átlag-újrázás remélhetőleg hamar elfelejtődik, viszont a remake-trilógia mindhárom filmje nagyon erős alkotás, egyben pedig csak még erősebbek, a (saját maguk, illetve az eredeti széria által) felvetett témákat remekül bontják ki, és visszautalni, átértelmezni is elegánsan tudnak. Egyben megnézve a majom-univerzum összes filmjét pedig különösen figyelemre méltó, hogy egy rövidke, viszonylag egyszerű regény mennyi fajsúlyos témát volt képes felvetni, és mennyire megmozgatta jónéhány alkotó fantáziáját – és mozgatja mind a mai napig, hiszen máris készül az újabb (talán reboot, talán nem) A majmok bolygója. Az persze továbbra is kérdés marad minden újracsinálás esetében, hogy van-e értelme mégegy bőrt lehúzni szegény majmokról – de az eddigieket elnézve még az is lehet, hogy igen.
[totalpoll id="105629"]
