Az előző két résznél nagyjából már a trailer alapján össze lehetett rakni az egész történetet, itt is csak azért nem, mert a majdnem két és fél órás játékidőben lassabban halad a cselekmény, mint eddig.
Az előző rész végén beharangozott háború valóban eljött: két évvel járunk a Forradalom cselekménye után, a trilógia főszereplője, a génkísérleteknek köszönhetően szupermajommá cseperedett Caesar immár egy fejlett majomkolóniát igazgat nagy magabiztossággal, ráadásul a rájuk vadászó csapatok elől is sikerül meglógni, ám az állandó veszély miatt a cézár belátja, hogy célszerű összepakolni, és mihamarabb továbbállni a majombiztosabb ígéret földje felé. Közben azonban egy árulás miatt személyes veszteség éri, leveszi a szuperbölcs szupermajom álcáját, és felveszi a gyarló emberét – népét hanyagolva kizárólag a személyes bosszú által vezérelve szeretné végignézni, ahogy a rettenthetetlen Ezredes (Woody Harrelson) a kínok kínja között üvöltve vonszolja át magát a másvilágra. Mivel viszont nem Caesar önző bosszúja a film (al)címe, hanem Háború, az utóbbival kell nyakonönteni a bosszúhadjáratot. És tényleg lesz háború: majmok a majmok ellen, emberek a majmok ellen, emberek az emberek ellen, hogy végül egy negyedik erő csapja arcon az egész háborúzó bandát.
A trilógia felépítésére nem lehet panasz. Kevés ennyire tudatosan és okosan felépített, kerek történet van mostanában a moziban, pedig a futószalagon gyártott blockbuster-sorozatok korát éljük. A Lázadás jóformán kedves családi filmként indul a cuki kölyökmajommal, a filmben tavaszi-nyári hangulat honol, és még az emberek szemszögéből látjuk a történetet. Innen csap át a történet az őszbe, ahol a felnőtt Caesar egyre apokaliptikusabb díszletek között szembesül az evolúció koronájára jellemző árulással és gyarlósággal. Mint minden valamirevaló lázadás, ez is háborúba torkollik, a háttér cseppet sem meglepő módon a szétvert világ és a tél. Körbeért minden, a film végén újra tavasz kezdődik félreérthetetlen bibliai áthallásokkal, ráadásul megkongatja a potenciális folytatás harangjait is. A szemszögek átalakulása hasonló dinamikával változik: az emberközpontú Lázadás után a Forradalomban egyszerre látjuk a jó majmok és a jó emberek szemszögéből a történetet, a Háborúban ez is átbillen: az alkotók elérik, hogy a néző ne a saját fajával, hanem igenis a majmokkal szimpatizáljon. Itt már nincsenek a második részben még nyomokban fellelhető igaz emberek, itt már csak a velejéig romlott szadisták vannak. Ezt némileg árnyalja a Woody Harrelson által alakított, erősen Kurtz-szagú Ezredes története, amelyben szintén kicsit didaktikusan, de mégiscsak aláfesti, hogy egyáltalán nem csak egy egysíkú antagonistáról van szó.
Caesar karaktere továbbra is az egyik legerősebb pontja a trilógiának: tökéletes ívet ír le, ahogyan a szuperintelligens és tiszta lelkű kismajmot megfertőzi az emberi gyarlóság, és ezzel együtt keményedik ő is hidegvérű gyilkossá saját szabályait („majom nem öl majmot”) felrúgva. A Háborúban minden eddiginél sötétebb mezőkön tapos, bűntudata (amiért a második rész végén megölte Kobát), lelkiismeretfurdalása (amiért saját bosszúhadjárata miatt elhagyta népét), és a világból való kiábrándultsága egyszerre viaskodik benne. Ezen az sem segít túlzottan, hogy szinte negyedóránként menetrendszerűen elhull valaki, akinek a halálán szintén mélázik egy kicsit. Kevés popcornmozi büszkélkedhet olyan erős és karizmatikus főhőssel, mint amilyen Caesar, ráadásul mindezt azzal a nehezítéssel a vállán, hogy korlátozott beszélőkével van megáldva, így még arra sem volt lehetőségük az íróknak, hogy egy Tony Starkot oltsanak be a majombundába.
Mindezek mellett továbbra is fájó pont a történet szájbarágóssága és kiszámíthatósága, amely már az előző két részt is áthatotta. Ezt súlyosbítja, hogy az egyes epizódok mind-mind kis tanmesékként szolgálnak, és ez még nem is lenne annyira bosszantó, ha nem lenne a gyengébbek kedvéért dialógusokkal a szánkba rágva a mondandó. Mindez pedig annyira túl van tolva, hogy az ésszerűség és a trilógiára jellemző feszes tempó is csúnyán áldozatul esik a hatásvadászatnak: egészen nevetséges logikai szakadékokban bukdácsol a film – elég csak például a filmben hektoliternyi majomverítékek árán felépült falra meg a helikopterek viszonyára gondolni. De ugyanilyen a filmben felbukkanó kislány karaktere, aki szintén érthetetlen módon foglalja a helyet a cselekményben: értjük, hogy az emberiség utolsó reménysugara ő, mégis túl hanyagul írták bele ahhoz, hogy érdekfeszítő legyen. Ennél még rosszabb sorsa jutott az ügyeletes bohócként bezsúfolt Rossz Majom, akiről aztán végképp nem lehet eldönteni, hogy erőltetett vicceskedéseivel mit keres a szomorú apokalipszis közepén. Bár a rendező elárulta, hogy a sapkás majom az esetleges folytatásokban kulcsszereppel bírhat, ettől nem lesz kevésbé idegesítő.
Ami viszont továbbra is lenyűgöző, az a látvány. A majmok szőrszálán megcsillanó utolsó esőcsepp is a helyén van, és ugyan az összes állat CGI, egy pillanatig sem merül fel az emberben a gagyi műmajom gondolata (Andy Serkis, a furcsa lények hollywoodi mestere harmadjára öltötte magára Caesar CGI-bundáját). A hangulat szintén csillagos ötös: annyit áznak az esőben, illetve dideregnek a fagyott sárban a majmok, hogy szinte a vásznon keresztül is fázik az ember. A harcok látványosak – bár a finálé ebből a szempontból meglehetősen megúszós és kevésbé látványos, a film elején található erdei csatajelenet mindenkit előre kárpótol, aki elsősorban a lovagló-dárdázó-lövöldöző kemény majomhadseregért ült be a filmre.
Hiba lenne azt mondani, hogy a Majmok bolygója: Háború rossz film: a trilógia méltó le-, és a kör tökéletes bezárása. Akiknek készítették (és arra, amire készítették, tökéletes) – egy hamisítatlan popcornmozi egy legendás történet újraélesztésével, remek CGI-jal, az evolúció és az emberi természet boncolgatásával, gránátokat hajigáló, borzasztó menő majmokkal. Akinek azonban az előző részek szájbarágóssága és kiszámíthatósága nem tetszett, az itt is csak összeszorított fogakkal fog szórakozni.
