Hu Bo filmjét, az An Elephant Sitting Still (2018) című „óriásmozit” mutatta be szeptember 9-én a Cinema Niche és a Magyarhangya. A város egyik legnagyobb vásznán a fiatalon elhunyt filmes első és egyetlen, 234 perces játékidejű filmje csaknem teltház előtt pergett. Nem véletlenül: a filmet a rendező mestere, Tarr Béla konferálta fel.
A Cinema Niche éppen 5 éve debütált (Pablo Larraín El Clubjával), és azért indult útjára, hogy hiánypótló vetítéseket tartson fesztiválsikeres mozikból, ismertsége viszont az elmúlt évben tetőzött (Donáth Péter már 2010 óta érlelgette magában az ötletet, hogy piaci rést töltsenek be, Rév Dániel pedig a filmkurátorság felől kapcsolódott be a projektbe).
Szombat este így több száz filmrajongó választotta ezt a programot a zenés-táncos mulatság helyett, zömében huszonévesek, de szép- és középkorúak is ültek a nézőtéren. A Cinema Niche megszokott módon nyomtatott anyagokkal is támogatja a rendezvényeket: korábban tematikus zine-jük is jelent meg Albert Serra és Hong Sang-soo munkásságáról, most pedig ingyenes plakátokat lehetett szerezni.
A felkonferálás érthetően rövidre vágva zajlott: a szervezők már 4 éve próbálják megszerezni a kínai monstre alkotást, és Tarr Béla felvetésének köszönhetően újabb egynapos szervezéssel Hu Bo a Tarr-vezette workshopon készült 15 perces filmjét is sikerült beszerezniük. A meglepetés tökéletesen illett a helyzethez, és megfelelő tisztelgés is volt a fiatalon elhunyt alkotó munkássága előtt.
A tapssal köszöntött Tarr Béla a színpad szélére támaszkodva, remegő kézzel, időnként remegő hanggal drámai felvezetőt tartott, szeretetteljesen beszélt Hu Bóról, akivel Kínában ismerkedett meg egy mesterkurzuson, ahova a fiatal alkotó egy halom leforgatott muszterrel érkezett: ez volt az Elefánt. A kétméteres, erős fizikumú fiatalember rendkívül termékeny és óriási munkabírású volt: színházban, irodalomban és a filmben is otthonosan mozgott. Vuhanban találkoztak utoljára, 2 héttel a halála előtt, hogy új filmtervét beszéljék át.
A megrendült Tarr – „Nem nekem kéne most itt állnom, hanem neki” – tanítványaként emlékezett vissza Bóra, akinek hiánya valódi drámai veszteség volt számára. Filmjét az elmúlt 10 év egyik legjobbjaként tartja számon. Bo könyvét lobogtatva búcsúzás közben megjegyezte: „Nem lopta a napot. Ti se lopjátok!”
Rövid szünet után belevágtunk a filmmaratonba. A workshopon készült 2016-os rövidfilm, a Man in the Well két gyerek útkeresése egy posztapokaliptikus romhalmazban. A fekete-fehér, négyzetes formátumú, kézikamerás film kezdetben egy földrengést utóképét sejteti, a túlélés beszűkült tudatállapota egy szemetes rését keretező kivágásban is nyomasztóan érződik.
A maguk eszkábálta szigonnyal, nejlonkabátban járkáló fiú és lány a romokat kutatja, majd egy betömött szájú, leláncolt halottra – egy megkínzott fogolyra – bukkannak. Itt nyílik ki a film világa egyre inkább a természeti katasztrófától a társadalmi felé, és nem tudjuk meg, a pusztulást végső soron milyen külső és belső okok váltották ki. A két gyerek részben kiszabadítja a testet a láncai alól, részben pedig borzasztó nyiszatolásba kezd, majd ledobják azt egy kútba. A kevés párbeszéd egyike itt hangzik el, ahol azt firtatják, már halott volt az illető vagy sem. A gyerekek arcán lévő foltok az utolsó kockán pedig az ő lecsúszásukat is mutatják abba a bizonyos feneketlen kútba.
A Man in the Well egyértelműen megmutatja Hu Bo vonzódását a metafizikus, bressoni szikársághoz visszanyúló filmnyelv iránt, a Tarrhoz fűződő alkotói kötelékek is tisztán kitapinthatóak a megkomponáltságban, az allegóriákban és a leghúsbavágóbb emberi szenvedések ábrázolásában. A tizenöt perces film itt megnézhető.
A monokróm világot az Elefánt pasztellszínei váltották fel. Egy szürke kínai városban vagyunk, ahol a téli eget szmog teszi még fátyolosabbá. A 4 órás játékidő rendkívül precízen komponált dramaturgiai szövevény, időnként minimális zenei feloldásokkal, pihenőkkel. Hu Bo történetmeselő örvénye – ő írta, rendezte és vágta is a filmet – beszippantja, és nem hagyja nyugodni vagy besüppedni nézőit, miközben a szabadulás és a mélyebbre csavarodás kettős spiráljait járjuk végig a négy főhőssel együtt.
A Mandzsúriában megnézhető attrakció, az ülő elefánt híre már az első percekben eljut hozzánk, és a vágyott csoda, ami talán enged kilépni a hétköznap nyűgjeiből, újra és újra felvillan a főszereplők előtt. A történet egy nap alatt játszódik: Yu Cheng (Zhang Yu), a H.M.CS. épp legjobb barátja feleségével van együtt, az első haláleset az övé, aki a viszony felfedezése után rögtön leugrik a toronyházból. Egy másik panelben családi tűzfészekben ismerjük meg a kamasz Wei Bu-t (Peng Yuchang), aki szerencsétlen iskolai balesetben válik később gyilkossá. Másik két főszereplőnk, a nyugdíjas Wang Jin (Liu Congxi) és a kamasz fiú „krassa”, Huang Ling (Wang Yuwen) is eljutnak oda, hogy erőszakkal szerezzenek elégtételt maguknak, ki a kivégzett kiskutyája, ki pedig abúzus miatt. Ők hárman, a nyugdíjas bácsi unokájával kiegészülve eljutnak Mandzsúriába is.
A pokoljárást zsigerivé teszi az ázsiai brutalitás: szócsaták, marcangolások és ütlegelések, a kendőzetlen realizmussal ábrázolt lakhatási válságot, bullyingot, társadalmi immobilitást („utcai árusok lesztek mind”) időnként egzisztencialista kérdésfelvetések tagolják. Akár egy görög sorsdrámában, itt mindenki bosszút forral valaki ellen: a tinédzserlány a parentifikálódás és alkoholista anyja ellen lázad, és nyíltan vállalja, hogy jobban érzi magát az igazgatóhelyettes tiszta otthonában. Wei Bu-ból apja fikázása váltja ki az indulatot, mégis barátja lesz az, aki szerencsétlenül hadonászik fegyverével, ami persze csehovi módon többször is el fog sülni. Boldogtalan a gengszter is, aki egy burzsuj lányra vágyik igazából, és abszurd módon őt vádolja az öngyilkos barát halálával is. Mindenki ingerült a szűkös lakásoktól és az agresszió dominójától, és az erőszak mind tovább és tovább gyűrűzik.
A jellegzetes egymás mellett elbeszélő jelenetek – egy profil, háttérben egy elsuhanó karakter, vagy semmibe néző arc, vagy a sziluettes, alagutas párbeszédek, a sötét és szürke terek dominanciája – mind ugyanazt a kérdést járják újra és újra körbe: a máshol levés segíti vagy beszűkíti a lehetőségeinket? Változtat-e a szenvedésen, ha hasznosak vagyunk, ha vágyunk a szépre? A tömbház erkélyén állva vonz a mélység, vagy épp ellenkezőleg, kitágulnak a lehetőségek, és eszünkbe jut, mi minden van még? El lehet-e jutni a feng shui boldog, emelt ormányú elefántjához, vagy sosem jutunk dűlőre az igazsággal kapcsolatban, akár a buddhista tanmese három vak szereplője, akik az állat ormányát, bőrét és farkát tapogatva mást-mást gondolnak?
A film véletlen találkozói, tévedéseinek tragikomikus végjátékai, parázs vitái és tűzoltásai végül egy hajnalhasadásban állapodnak meg, ahol a busz utasai a Nagyítás végéhez hasonlóan közös játékba kezdenek egy improvizált labdával, mígnem felharsan az elefánt trombitálása. Egy nézőtéren hallható megjegyzés szerint ez a hang akár elhagyható lett volna, szerintem a képen kívüli tér használata, és az üdvözlés/fenyegetés kettőssége a farkasok órájában még éppen illett a filmhez.
Hu Bo filmje úgy lett grandiózus, hogy nem nyomott bennünket egy ülő elefántként agyon: erre a nagyvásznas élményre még biztos, hogy az ormányosokhoz hasonlóan sokáig emlékezni fogunk.
