Apokalipszis most, holnap, vagy húsz év múlva? A türelemmozik krakéler katalánjának elliptikus elbeszélése a posztkoloniális fehér ember terhével nyomasztja nézőit.

Európa hajója süllyed. Albert Serra legújabb rendezése szerint már nem számíthatunk arra, hogy keresztény bűntudatunk mentőövként kiemeljen a tölcsérszerűen mélyülő örvények végtelenéből. A felsőbbrendűnek hitt nyugati civilizáció méltósága a dekolonizáció során lelepleződött. Ráébredtünk, hogy nem építői, hanem kizsákmányolói vagyunk a paradicsomnak.  A mediális tömegtájékoztatás bizalmatlanságot terjesztő csődje és a klímakatasztrófa elidegenítő miliője megbetegítette ittlétünket. Az eljövendő évtizedek pedig nem sok változást ígérnek, hacsak rá nem tenyerel valamelyik fenyegető erő mindenhatója a piros gombra.

Feltehetően ehhez hasonló aggályok formálódhatnak meg a Pacifiction antihősének fejében is, miközben trópusi lázálmainak alvajáróként rója egyre szűkülő infernális köreit. Az elméjére telepedő megfoghatatlan nyugtalanság a ’70-es évek paranoia-thrillereinek zavarodott protagonistáival állítja közeli rokonságba, filmtörténeti elődjeinek acélakarata azonban hiányzik belőle: hiába ő Francia Polinézia fehér kiskirálya, De Roller (Benoît Magimel) látszólag már akkor feladta nyomozását, mielőtt igazán elkezdhette volna. Fennhatóságát, ha kell egy szicíliai keresztapa módjára képes fitogtatni, ám legbelül mindvégig érzi, hogy ő is csak egy jövőbeni gyalogáldozat a lappangó politikai machinációk sakktábláján. Ráadásul úgy tűnik, minden oka megvan a félelemre: azt híreszteli a szóbeszéd, hogy a franciák húsz év után újra nukleáris kísérleteket terveznek Tahiti szigetén.

Ennek ellenére a Pacifictionből hiányzik a klasszikus értelemben vett hitchcocki suspense: Akárcsak a Pakula-féle Parallax-tervben, a néző itt sem rendelkezik többletinformációval a főszereplőhöz képest, annak híján pedig izgulni is nehezen tud érte. De ez nem jelenti azt, hogy ne lenne képes „együttmenni” vele: De Roller a cselekmény minden jelenetében szerepel, ezért végig a karakterének szubjektumába szorítva tapasztaljuk szorongását. Ezt az állapotot a hasonló felütésű kém-opuszokra jellemző akciószekvenciák sem törik meg, Serra ugyanis szinte minden zsánerelemet kigyomlált a forgatókönyvből, így ha esetleg zajlana is valami érdemleges a háttérben, arról sem szerzünk tudomást.  A történet tehát a 007-es ügynököt megszégyenítő hajszákat ígér, a végeredmény azonban jóval közelebb áll Antonioni modernizmusának drámaiatlanságához.

De a rendezőt nem csak a cselekmény bonyodalmai hagyják hidegen, a hagyományos formai kötöttségekkel is szakítani kíván: plánozási módszerei a legtöbbször nélkülözik a teleologikus tervezettséget, sokkal inkább a fojtogató kedélyállapot elmélyítését szolgálják. A túlszaturált, képeslapszerű felvételek leginkább Douglas Sirk képmutató kertvárosainak adóznak: a színhasználat idillje olyannyira mesterséges, hogy kényelemérzetet szül. A spektákulomon idomított szemnek még kellemes, de az agyunk már tudja: zűr van a paradicsomban. A hosszan kitartott snittek végig rejtélyesek maradnak, oly mértékben, hogy a szereplők tekintetét is legtöbbször a képkivágaton kívül eső tér természete foglalkoztatja. Mindenki figyel valakit, de sosem bizonyosodhatunk meg arról, hogy miért és kinek a megbízásából.

Ez persze nem jelenti azt, hogy az előtérben zajló interakciók lényegtelenek lennének: a hatalomgyakorlás rejtett formái minden apró félmosolyban, görcsös kézmozdulatban jelen vannak, de az már kevésbé egyértelmű, hogy az adott pillanatban ki van igazából erőfölényben. Serra ugyanis szakít a hollywoodi áldozat-narratívák korlátolt világképével, még a bézsöltönyös francia komprádor homlokára sem bélyegzi rá izzó vassal a gyarmatosítás alapelveit, ha pedig mégis ragadós, nagy szavakat tömne a szájába, azt is csak azért teszi, hogy gúnyolódjon a filmfesztiválok moralizáló hordószónokain.

De Roller is egy ilyen felfuvalkodott „rendezőfigura”, aki noteszával kapálózva mindent a saját képére próbál újraírni. Törékeny egóját az általa instruált őslakos színtársulat fetisizálásán keresztül próbálja rekonstruálni, máskor saját beavatottságát sehova nem tartó monológokban igyekszik igazolni, miközben észre sem veszi, hogy hallgatósága már negyedórája kómába zuhant.

Benoît Magimel színjátszói sokszínűségét tükrözi, hogy őshólyag karakterét a beosztottjával szövődő diszkrét románcában pusztán néhány bújtatott pillantással is képes gyengédséggel felruházni, Serra sikkes nihilizmusa azonban nem sok jót ígér esetleges bimbózásuknak. Apolitikus beállítottsága nélkülözi még kolonialistájának kelletlen válaszkeresését is, olyannyira próbál alkotóként elhatárolódni attól, hogy üzenetfilmet készítsen, hogy képeiből végül nem is hámozható ki más, mint epés cinizmus. Míg Apichatpong Weerasethakul nagyszerű Memoriája a slow cinema eszköztárának újragondolásával megkísérelte helyreállítani az önmagától elidegenedett nyugati ember énképet, addig Serra beéri annyival, hogy a trópusi couleur locale kilátástalanságban fürdőzik. A Pacificiton kétségtelenül elérte célját, a végeredmény mégsem több, mint halloween a művészmoziban.