A kortárs realista irányzatok ábrázolásmódjához közelítve Selman Nacar első nagyjátékfilmjében észrevétlenül egy megoldhatatlan morális dilemma kényelmetlen drámájába vezet minket, melyben a törökországi társadalmi állapotok legalább annyira hibáztathatóak, mint az egyéni mulasztások.
Egy textilgyár addig hangosan zúgó ipari gépei leállnak egy pillanatra. A Between Two Dawns (kb. Két hajnal között) nyitóképeinek személytelensége meglepően eltér a főszereplőjét később a vászonról el sem engedő filmben kibontakozó morális történet emberközpontúságától, ugyanakkor előrejelzi azt az idegen, távoli nézőpontot, amelyből az egész eseménysort végigkövetjük. A Torinói Filmfesztiválon való sikeres debütálása előtt két évvel a TIFF Pitch Stop Award szekciójában utómunkára támogatást nyert filmjében Nacar nem próbál konfliktusokat teremteni, kihasználja a törökországi társadalmi rendszerben és gazdasági megosztottságban eleve feszülő ellentéteket, s így nincs más dolga, mint megfigyelnie egyszerű alaphelyzetének következményeit.
A gépek leállása csak egy pillanatig tart, hamarosan minden folytatódik ugyanabban a feszített tempóban, mint előtte. A gyár tulajdonosának két fia, Kadir (Mucahit Kocak) és fivére éppen túlóráztatáson gondolkodnak, hogy lépést tartsanak rendeléseikkel és elkerüljék az anyagi csődöt, amikor egy üzleti megbeszélés közepén egyik munkásuk balesetet szenved. Mivel a munkás saját mulasztásából nem tartotta be a kötelező elővédelmi intézkedéseket, és minden hivatalosan előírt ellenőrzés rendben volt, a felelősség vállalásának kérdése fel sem merül. Egészen addig, amíg ki nem derül, hogy a sérülések jóval súlyosabbak, mint azt képzelték. Két különböző szociális osztály, két család kerül szembe egymással: a pénzesebb, irányító pozícióban levő, akit az eset jogi oldala riaszt és aki a munkásai életét csak a saját érdekeinek függvényében méri fel és értékeli, a másik oldalon pedig aki bár szenvedő alanya az esetnek, az eseményeken kívül rekedő passzív szemlélő marad. A két világ közötti különbség sokkal inkább szakadékká válik, Nacar pedig főszereplőjét használja ennek a két oldalnak az áthidalására. A fiatal Kadir az ügyvéd tanácsára az élhetetlen bürokratikus rendszer lehetőségeit kihasználva óvatosan lavíroz a sebesült és a családja kárpótlása, meg a jogi következmények enyhítése között. S így bár a szembenálló felek szándékai egyértelműek, Kadir személyisége megfelelő színtere lesz az erkölcsi thrillernek.
Nacar fogalmazásmódja a dokumentarista stílusból merít, a román vagy iráni újhullám ábrázolásához hasonlóan hosszú, statikus beállításokban (operatőr: Tudor Panduru) festi meg a török valóság körképét. A cselekménytől biztonságos távolságban tartott kamerája ugyanúgy csak tanúja az eseményeknek, mint a voyerisztikus helyzetbe szorított néző, akit pedig meg is ment ennek a közelségnek a hiánya, hiszen korrekt ítéletet a történtek fölött senki sem tudna hozni. Azért sem, mert bár a jogi egyetemet végzett rendező érdeklődése nem meglepő a hasonló témák iránt, mégsem terheli filmjét az eset pontos paramétereivel, sőt, lényeges részletek nem tisztázódnak soha, mintha a történések valós felvázolása Kadiron kívül senkit nem érdekelne. Kadir pedig szinte magánnyomozásba kezd, hogy megértse a baleset körülményeit, de csak a tudtán kívül történt egyeztetések felderítéséig jut el, így lassan saját vesztébe rohan.
A baleset napján Kadir kedveséhez készül vacsorára, hogy a lány szülei is megismerkedjenek vele. Korán egyértelművé válik azonban, hogy Kadir tervei, illetve a család és a munka érdekei egymás útjában állnak. A saját családjának való megfelelés és a személyes vágyak közötti feszültség tarthatatlannak bizonyul, és az irányítás kisiklik az apja nyomdokaiba lépni akaró főhős irányítása alól. Segíteni akar családján, de nem ismeri el saját hajlandóságát erkölcsileg helytelen dolgokra. A csehovi hősökhöz hasonlóan egy morálisan vállalható megoldás keresése közben cselekményképtelenné bénul, nem akar rosszat senkinek, de aztán kénytelen felismerni, hogy amíg próbált mindenkinek megfelelni, akaratán kívül is bűnrészes lett. Nacar mégsem főhősét hibáztatja: megismerjük a jelen Törökországának képtelen igazságszolgáltatási rendszerét, a gazdasági szféra elkerülhetetlen szegregálódását, s Kadir kedvesénél tett késő esti vendégség alatt megértjük azt a modern nyitottság és hagyományos értékek közötti kibékíthetetlen ellentétet, ami ellehetetleníti a társadalmi fejlődést. Egy erkölcsileg mindenkinek megfelelő megoldás sosem volt opció, s Kadir azért veszít el mindent, mert ezt későn ismeri fel.
Kadir olyan bűnért kell feleljen, amit nem ő követett el, s amiért talán a legkevésbé ő okolható. A címben is jelzett hajnaltól hajnalig terjedő mitikus-kozmikus egyetlen nap tehát nem a megtisztulás útja, hanem a bűn nélkül kapott bűnhődés vállalása, s az ez elől való lehetetlen menekülés meséje. Nacar kegyetlenül pontos ábrázolását nyújtja a felelősség, bűntudat és következmények kényelmetlen, fojtogató örvényének, amelyből a kitörés nem katartikus megváltás, csak egy levegővételnyi rés az újabb merülés előtt.
