„Újra látjuk egymást” – hangzott az idén 13 évnyi hiátus után megrendezett Magyar Filmszemle többértelmű szlogenje. Valóban láttuk egymást – amennyiben ezen azt értjük, hogy a teljes filmszakma felvonult február első hetében a Corvin moziban. És bár ez kétségtelenül fontos, most igyekszünk arra koncentrálni, hogy milyen alkotásokat láthattunk az igen gazdag program részeként. A nagyjátékfilmes felhozatal mellett (s némileg helyett) ezúttal a legizgalmasabb dokumentumfilmekre fókuszáltunk.
Életkorom átka, hogy ez volt az első filmszemle, amin személyesen vehettem részt, ettől függetlenül persze az esemény szelleme, története ismert volt számomra – illetve az is, hogy a magyar filmtörténet különböző korszakai kis túlzással annak mentén is jellemezhetőek, hogy éppen milyen formában rendezik meg (ha egyáltalán megrendezik) a magyar filmes seregszemlét. És azt gondolom, azt sem kell különösebben magyarázni, hogy a manapság igencsak polarizált hazai filmszakmában mekkora jelentősége van egy ilyen eseménynek, a szemle szervezői is úgy fogalmaztak, hogy a rendezvény egy kinyújtott kéz is kíván lenni – más kérdés, hogy a másik fél részéről milyen az aktuális fogadókészség.
A Magyarázat mindenre nyerte a 44. Magyar Filmszemle fődíját
Az Enyedi Ildikó rendezésében, a szalontai származású Besenyei Kata forgatókönyve alapján készült tévésorozat, az Angyaltrombiták kategóriája két díját is elvitte. A legjobb kísérleti film díját egy kolozsvári alkotócsapat, Dénes Csaba, Fazekas Lehel, Szatmári Loretta és Orbán Orsolya közös munkája, az Iszap kapta.
Őszintén szólva volt is bennem bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogy mire számíthatok majd az eseményen, ám már az első pillanatokban pozitív meglepetés ért. Volt egy jó értelemben vett sajátos miliője a szemlének, a néző érezhette, hogy nem egy átlagos műsornapon lép be a Corvin moziba. A válogatás – a fentebb említett okok nyomán kimaradó presztízsprodukciók hiányában is – teljesnek volt mondható, az elmúlt két évben készült magyar alkotások szinte hiánytalanul szerepeltek a programban. És ahogy Muhi András producer, a szemle egyik főszervezője több interjúban is kiemelte, a vetítés utáni beszélgetések is sokat hozzátettek az eseményjelleghez, sőt, a saját példámból kiindulva nem ritkán a film befogadását is mélyítették.
Az összeomlás szélén
A filmszemle számomra is Schwechtje Mihály Sünvadászat című mozijával kezdődött. Schwechtje azon rendezők közé tartozik, aki többszörösen is megszenvedte a filmpolitikai változásokat, az Andy Vajna-féle korszak idején sem volt zökkenőmentes az indulása, és jelenleg sem tartozik a támogatott alkotók közé. A Sünvadászat is alacsony költségvetésből készült darab, ami zárt helyszínen, határidő-logikával közelít egy olyan témához, ami alulreprezentáltnak tűnik a kortárs magyar filmben. A túlhajszoltságról, a megfelelési kényszer miatti szorongásról van szó, ami ebben a filmben leginkább Bogi (Mari Dorottya) történetén keresztül artikulálódik. A Sünvadászatról néhány napja írtunk külön, így nem térnék ki hosszan a filmre, de annyit azért elárulok, hogy Schwechtje ismét magabiztosan győzött meg a tehetségéről, formailag magabiztosan kézben tartott, remekül megírt (hangozzék el itt Szurdi Panni neve is, aki a rendező írótársa volt) darabról van szó, amihez személyesen sokan tudnak kapcsolódni, és amiben mind Mari Dorottya, mind Jakab Juli rendkívül erős alakítást hoz.
Érzelmi multitasking – Schwechtje Mihály: Sünvadászat
Mennyit vállalsz és mennyit bírsz? – teszi fel a kérdést Schwechtje Mihály, aki magára vonatkozóan is megválaszolja azt: a Sünvadászat karakterorientált története és határidő-logikája kiválóan építi a feszültséget, ami könnyen bekúszik bármelyik, a meghasonulás érzésével valaha szembesült néző bőre alá.
Egészen más szempontból, de ugyancsak határhelyzetet ábrázol a már a dokumentumfilmes program részeként megtekintett Mélypont érzés című film, amit rövid ideig moziban is lehetett látni 2024 végén. Miklós Ádám munkája két olyan fiatal, Boróka és Szilveszter történetét meséli el, akik a kábítószer elhagyása után próbálnak visszatérni a hétköznapi életbe. A Megálló Csoport foglalkozásain olyan innovatív módszerekkel találkoznak, mint pl. a sziklamászás – közösségük vezetői ugyanis azt vallják, hogy ha az ember szembesül a fizikai teljesítőképességei határaival, és azzal, hogy le tudja győzni azokat, az a mentális kondícióin is változtathat. A Mélypont érzés kifejezetten erős dokumentumfilm, főként azért, mert csak részben szól a kábítószerfüggőségről. Ugyanannyira fontosak benne a családi szerepek, a transzgenerációs minták továbbélése, a szerepelvárások, a fiatalok előtti perspektívák, illetve általánosságban az, hogy miként lehet létezni bizonytalan világunkban. Miklós Ádám remekül egyensúlyoz, filmje nem hazudja el a megpróbáltatás nehézségeit, de közben felmutatja a reményt is.
Saját szoba
Külön egységet képeztek a programban a női autonómia-történetek. Az egyik első kedd délutáni vetítésen volt szerencsém Fuchs Máté Keltető című munkájához, ami Mariann történetét meséli el. Az autizmussal élő nő a hétköznapi szakmák helyett egy innovatív, a társadalom egésze számára értelmezhetetlen projektbe kíván belekezdeni: a rovarokból készült táplálékok nagy tisztelőjeként egy olyan üzem beindításán dolgozik, ahol az állatokból fehérjét tudnak kinyerni. A Keltető témája és főszereplője kétségtelenül filmért kiállít, hiszen az ökológiai kérdések mellett az autizmus mindennapi életre gyakorolt hatása, a leszbikus női identitás és úgy általában önmagunk megtalálásának igénye is nagyon erős Mariann sztorijában, épp ezért volt nagyon érdekes, hogy Fuchs Máté a vetítés után elmesélte, szinte biztos volt abban, hogy a nő zárkózottsága miatt nem fog működni a közös munka, végül azonban erős bizalmi kapcsolat alakult ki rendező és szereplője között.
Hasonló volt a helyzet a Cabin Pressure esetében, ami Nagy Eszter és Czira Sára közös rendezése, ráadásul hamarosan a Max kínálatában is láthatjuk majd. A film központi karaktere Heni, egy harmincas évei második felében járó nő, aki Barcelonában él, szeretne gyereket, a nagy szerelem azonban nem kopogtat az ajtaján. Értesül a co-parenting jelenségéről, ami Nyugat-Európában egyre elterjedtebb, lényege pedig az, hogy két ember szerelmi kapcsolat nélkül vállal közösen gyereket. Heni egy barátnőjén keresztül ismeri meg Andrejt, a homoszexuális orosz férfit, aki végül gyermeke apja lesz. És bár kezdetben minden jól alakul, kiderül, hogy ennek a létformának is megvannak a maga nehézségei.
Azt szokták mondani, egy dokumentumfilm esetében a legfontosabb a téma és a főszereplő megtalálása, és ezt itt maradéktalanul sikerült. Heni elképesztően izgalmas személyiség, aki a film utáni beszélgetésben is imponáló önreflexióról tett tanúbizonyságot, sajátos élmény volt testközelből látni azt, amit persze egyébként is tudunk: hogy egy dokumentumfilm története nem ér véget a záróképpel. A Cabin Pressure – bár formailag megítélésem szerint lehetett volna eggyel merészebb – biztos kézzel vezeti végig a nézőt az izgalmas éleszakaszon, és fontos kérdéseket vet fel azt vizsgálva, hogy vajon ez a kapcsolati forma lehet-e alternatívája a – vaskos szociológiai közhelyet idézve – gyengülő monogám párkapcsolatnak.
Hasonlóan erős Az életem nélküled című film, amely olyan anyák történetét mutatja be, akiknek a gyerekei súlyos szellemi vagy testi rendellenességgel élnek. Az idősödő nők attól tartanak, hogy ha ők már nem lesznek, a gyerekeiknek sem lesz esélye a túlélésre. Rubi Anna filmje erőteljesen tárgyalja az állami intézményrendszer hiányát, ám még ennél is hatásosabban jelenik meg benne a női sorsközösség. A rendező különösebb formai bravúrok nélkül éri el, hogy átérezzük a szereplők küzdelmét, ennek köszönhetően van néhány olyan jelenete a filmnek, ami élethelyzettől függetlenül minden nézőre erős hatást gyakorolhat.
Menni kell ablakot pucolni – Rubi Anna: Az életed nélkülem
Rubi Anna első egészestés alkotása egy rettenetes szélmalomharc történetét összegzi döbbenetes erővel, elkerülve a hatásvadászat és a kizökkentő beszélőfejes-interjús helyzetek összes, már csak a téma jellege miatt is tátongó csapdáját.
Mivel főként a súlyos témákkal foglalkozó dokumentumfilmekre koncentráltam a szemle során, beiktattam egy olyan mozit is, ami ezeknél jóval könnyedebb, ugyanakkor szintén női szemszögből elmesélt felnövéstörténet. A Cicaverzumra, Szeleczki Rozália sok vitát kiváltó, abszurd humorra apelláló filmjére esett a választásom. A filmről írt kritikák soraiban inkább a negatívumok domináltak, számomra azonban kellemes meglepetés volt Szeleczki rendezése, ugyanis még ha nagy hibaszázalékkal is dolgozik a film humora, van a forgatókönyvben annyi ötlet, közelít annyira izgalmasan a párkeresési nehézségekhez, a kötődési zavarokhoz, ami számomra inkább a sikeres vállalkozás irányába tolja el a megítélést.
Kamera által tisztán
Beszámolóm végére három olyan filmet hagytam, amelyek a filmezés, a kamera birtoklásának alapvető kérdéseit vetik fel. Az elveszett Mozi könyv a dán Ida Marie Gedbjerg Sörensen munkája, aki budapesti tanulmányai idején talált rá egy egykori magyar munkás naplójára, amelyben az akkurátus pontossággal vezette, milyen filmeket látott a moziban. A füzetből teljes privát filmtörténeti kánon áll össze, amiben nagy szerephez jutnak az akciózsenerek, de a filmszínházak története szempontjából is dokumentumértékkel bírnak a feljegyzések, sőt Gedbjerg Sörensen munkájából az is kiderül, melyik budapesti mozi helyén áll manapság bevásárlóközpont. A kontemplatív formanyelv és a visszafogott narráció ellenére a végeredményt helyenként fókuszálatlannak éreztem, mintha az alkotók nem tudták volna eldönteni, pontosan mi érdekli őket: a privát filmtörténet, az eszképizmus vagy a napló tulajdonosának leszármazottai. Ezzel együtt Az elveszett Mozi könyv rendkívül izgalmas kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy mi tesz valakit fimrajongóvá, milyen személyiség rajzolódhat ki a megnézett művekből, és hogy a privát történeteknek hogy lehetnek nagyon erős társadalmi vetületei.
Kapronczai Erikát a korábban a Verzión látott Kim óta a magyar dokumentumfilmes szcéna egyik legizgalmasabb alkotójának tartom, remek érzékkel képes művészi portrékat filmre vinni. Műveiben nem arra törekszik, hogy Wikipédia módjára szaladjon végig az adott életművön, célja inkább az, hogy a képek az alkotó belső világát tükrözzék. A Portalban is ezt történt, felvillannak ugyan Ferenczfy-Kovács Attila designer-képzőművész munkái, ám fontosabb volt, hogy a film megpróbálja láttatni a különleges alkotói attitűdöt, az egyedi szellemi erőt. Ebben nagy szerepe volt Dobos Tamás operatőrnek, aki a film főszereplője szerint is hasonlóan lát, mint ő. A Portal igazán különleges darabja volt a programnak, ami ki tudott szakítani abból a verkliből, ami egy filmfesztiválon való munka jelent.
Az egész filmszemle legerősebb élménye pedig számomra a Nyersanyag című film volt, aminek a mozis vetítéseiről annak idején sajnos lemaradtam, viszont biztos voltam benne, hogy most pótolni fogom. És nem csalódtam, Boross Martin filmje mindenféle túlzás nélkül megérdemelné azt a figyelmet, amit az elmúlt évek magyar fesztiválkedvencei kapak. A történet szerint egy filmes csapat egy vidéki kisvárosba látogat, ahol gyerekeknek fognak önismereti művészeti szakkört tartani. Kiderül, hogy a települést sakkban tartja a karizmatikus polgármester (Pál András), a rendező (Dér Zsolt) pedig úgy dönt, hogy dokumentumfilmet készít a kizsákmányolás sajátos formájáról. Vitathatatlan, hogy a cél helyes, de vajon milyen eszközöket használunk fel annak eléréséhez? Fel lehet venni valakit, aki nem tud arról, hogy kamerázzák? Lehet-e döntés elé állítani egy gyereket? Meg lehet-e vásárolni valakinek a bizalmát? A segítség mindig csak jószándékú lehet?
Nyers valóságok – Boross Martin: Nyersanyag
Részvétel és alkotás, felfedés és eltitkolás drámáinak helyszíne a Nyersanyag globális érvényű faluja, ahol a nyári alkotótáboros, szociofilmes hangulatot a thriller váltogatja, és ahol a katarzis szó szerint a földbe áll.
Olyan kérdések ezek, amelyekkel előbb-utóbb minden értelmiséginek szembesülni kell, Boross pedig elemi erővel skicceli fel ezeket a dilemmákat. Ráadásul a Nyersanyag filmként is remek, Dér Zsolt, a filmbéli párját játszó Mészáros Blanka, az említett Pál András, illetve a legfontosabb gyerekszerepben Szabó Stefi is kitűnő. Rendkívül kíváncsi vagyok ennek a filmnek a további sorsára, mert bármennyire is közhelyes, ezt a mozit tényleg úgy érdemes nézni, ha utána van lehetőségünk beszélgetni róla, figyelni a közönség reakcióit.
Epilógus
A filmszemle utáni első hétfő reggelén épp az egyik kereskedelmi televízió aktuális műsorára kapcsoltam, ahol Havas Ágnes, az egyik zsűritag, a Nemzeti Filmalap korábbi vezérigazgatója, illetve Muhi András főszervező, a Magyar Filmművészek Szövetségének új elnöke beszélgetett a műsorvezetőkkel. Részben mindig kényelmetlen (leginkább a szereplők számára), amikor a bulvárra szakosodott műsorok megpróbálnak valamilyen kulturális, társadalmi témát feldolgozni (ez megjelenik egyébként a Keltető című filmben is) – ez a mostani beszélgetésnél sem volt másként, egy gondolatot azonban érdemes volt kiszűrni az interjúból: a folytatásra, azaz a Magyar Filmszemle negyvenötödik kiadására egyértelmű szándék mutatkozik. Izgalmas lesz nyomon követni, a következő években hová fejlődhet tovább a rendezvény, milyen szerepet tölthet majd be a turbulens, sok szempontból átalakuló magyar filmes nyilvánosságban.
