Amikor Eli Roth négy évvel ezelőtt vacak másfélmillió dollárból elkészítette a Gonosz halottra emlékeztető, minimalista független horrorfilmjét, sokan máris az új Sam Raimit látták meg benne. A párhuzam nyilvánvalóan túlzás, ám kétségtelen, hogy a csekély ráfordítás ellenére a harmincas rendező több izgalmat és feszültséget teremtett, mint némely több tízmilliós hollywoodi próbálkozás. Az ugyancsak bombasztikus anyagi sikernek bizonyuló Motelből az mindenesetre látszik, hogy Roth nem különösebben nagy talentum, ám kellő mennyiségű 4:3-as rémületet látott már életében ahhoz, hogy tudja, mi kell a nézőnek.
A Motel primitív története szerint két hátizsákos amerikai és egy izlandi a romlott és lenézett Európába érkeznek időt mulatni. Ám a züllött Amszterdam az ablakban üldögélő prostikkal és a legális füvezéssel nem túl kielégítő számukra, így egy fülesre rámozdulva Pozsonyba utaznak, ahol a vén kontinens legforróbb macái tesznek meg bármit az amerikai dollár hívó szavára. Az átmulatott éjszaka beváltja a hozzá fűzött reményeket, aztán másnap egyikük eltűnik, s innentől kezdetét veszi az élethalálharc, mely út nemcsak rögös, de levágott, letépett, lefűrészelt testrészekkel, és mindenekelőtt rengeteg vérrel szegélyezett.
Ha az ember kissé önérzetesebb akarna lenni, már azon felháborodna, hogy az übermensch amerikaiak hogyan látják a tengeren inneni világot, ám az, hogy ezen belül Kelet-Európa mennyire balkáni, elmaradott és kommunista képet ölt, valóban vérlázító. Pozsony és általában Európa keleti része olyan elmaradottságban kerül ábrázolásra, mely még az ötvenes évekre sem volt jellemző, ráadásul néhány filmparódiával ellentétben (mint például az Eurotúra, melyben valamennyi előítéletes sztereotípia bevetésre kerül, de ott a műfajiság miatt nem firtatja az ember a miérteket) itt az embernek meggyőződése, hogy amerikaiak milliói hiszik, hogy amit látnak, egyenértékű a valósággal. A lepusztult Pozsony ábrázolása mindenesetre ellentétes bármilyen útifilm csábító képsoraival – mintha épp most dobtak volna le a térségre egy atombombát.
Az eluralkodó terror és vérengzés pedig már sokban emlékeztet a Kabinlázra. Roth a halál képsoraiban egyértelműen a látványra, és nem bármiféle értelemre, logikára koncentrál: a sötét katakombákban válogatott eszközökkel aprítják az embereket, melyekből bőven kijut a nézőnek; ha győzi gyomorral, bőséges adrenalin adaggal jutalmazzák kitartását. A kínzóeszközök éppen annyira látványosak, mint a csonkítások, a „műtéteket” végző mészárosok pedig inkább tűnnek túlvilági, mordori teremtményeknek, mint embereknek. A barátok közül mindenesetre a hollywoodi dramaturgia szerint egy maradhat, aki azért igazságot szolgáltat, és szörnyű nemzetközi embercsempész maffiahálózatra bukkan, de addig még sokat kell szenvednie, mire eléri a biztonságos és feltétlenül nyugatra tartó vonatot.
A Motel közönséges képsorai mindenképpen megfelelnek a rendező ambícióinak és a fiatal horror-rajongó közönség kívánalmainak, nem véletlen, hogy aki nem keres értelmet a szétmarcangolt testrészek közepette, egyenesen kult státuszért kiált a film számára. Ugyanakkor szomorú tanulság, hogy manapság mindössze ennyi szükséges a figyelem tartós fenntartásához: olcsó vásári mutatványok, szemfényvesztés és alpáriság. Igaz, Eli Roth ennél többet sosem ígért hívei számára.